Egy akkora fa árnyékából is ki lehet nőni, mint amekkorát Makovecz Imre öröksége vet a tanítványokra – vallja a mester nevét viselő alapítvány kuratóriumi tagja, a Kós Károly- és Ybl Miklós-díjas építész, a Magyar Művészeti Akadémia tagja, Csernyus Lőrinc. A dubaji világkiállítás hatalmas sikert arató magyar pavilonja tervezőjének egyik alkotását a közeljövőben Kovásznán készülnek átadni.
Gyermekkorában festőnek készült, de tájtervező édesanyja javaslatára-kérésére végül a részben művészi, részben mérnöki építészszakmát kezdte tanulni. Ám hogy ki is tartott mellette, azt egy előadás számlájára lehet írni. – Elsőéves építészhallgatóként épp egy erdélyi útról visszaérkezve estem be egy kollégiumi előadásra, amelyet egy Makovecz Imre nevű ember tartott. Van ilyen építészet? – csapott belém a villám hallgatva őt. Rögtön azt követte az első Visegrádi Tábor, amely hasonlóképpen meghatározó volt a pályám további alakulásában. Olyan tisztán, érthetően fogalmazni nemcsak az építészetről, de az egész világról, korábban soha senkit nem hallottam. A későbbiekben is kevés olyan emberrel találkoztam, aki annyira érthetően lett volna képes beszélni a saját egységes világképéről, mint Makovecz Imre. De nem csak az organikus építészetről, hasonló tudással és meggyőző erővel tudott előadni valamennyi meghatározó építészeti irányzatról – meséli Csernyus Lőrinc.
Mesterek és fogadtatások
Makovecz három nagy tanítómesterét nevezte meg. Az egyik az amerikai Frank Lloyd Wright – ő alkotta meg az organic arhitecture fogalmát –, a másik Rudolf Steiner, az antropozófia kidolgozója, a Waldorf-iskolák létrehozója, a harmadik pedig Kós Károly. A három mesterben az a közös, hogy mindhárman tanítani is akartak. Mindezek összegyúrása azonban csak az alapot jelentette, erre olyan építészeti arculatot kellett ráhúzni, ami korántsem pusztán formalizmus, hanem összetéveszthetetlenül egyedi. Nem a stiláris eszközök révén, hanem a belőle jövő mélységnek köszönhetően. Makovecz Imre új térszervezési lehetőséget, hatalmas tereket talált ki abban az időben, amikor 260 centinél „levágták” a terek magasságát (keleten a kommunista rendszer, nyugaton pedig a fogyasztói társadalom kívánalmai).
A Makovecz-stílus világszerte tapasztalt fogadtatása ennek megfelelő, állítja Csernyus:
– Más és más a megítélése a nyugati, illetve a keleti világban. Hogy csak a két pólust érzékeltessem: ott van Oroszország a maga mély lelkiségével, amellyel a regényekben is szembesülhettünk. Az orosz emberek már a paksi templom makettjére is egészen másként néztek, mint a nyugat-európaiak, akik elsősorban a formákra fogékonyak, arra, milyen az épület burka. Odavannak a látványosságáért, de rögtön azzal jönnek, hogy ezt náluk nem lehetne megépíteni. Keleten viszont arra kíváncsiak, hogyan működik a rendszer, ortodox papok voltak teljesen oda tőle.
A tanítványoknak ma is nehéz dolguk van, hiszen alkotásaikat nehezen tudják kivonni a közmegítélés Makovecz-általánosítása alól:
– Pedig egy akkora fa árnyékából is ki lehet nőni, mint amilyet Imre életműve jelent, de csak roppant hosszú és kitartó munka árán. Ő folyamatosan arra biztatott bennünket, hogy ne utánozzuk. Ám ez a legnehezebb, és nem is sikerült mindenkinek. Volt olyan tanítvány, aki feladta, felállt, és másnaptól mindent igyekezett „kitörölni” a fejéből, amit Makovecztől tanult. Az utánzással sincs amúgy semmi baj, de csak nagyon magas színvonalon szabad művelni. A baj a felületes epigonokkal van. Én olyan tanítvány vagyok, aki ha túl nem is lépett rajta, de mellé lépve haladok a magam útján.
Víz víz nélkül
Csernyus Lőrinc legvisszhangosabb sikere, a 2020-as dubaji világkiállításra készült magyar pavilon remek példája a Makovecztől való „függetlenedésnek”. A történet szinte filmbe illő: 2018. július 11-én csöngött a telefon a Makovecz Imre Alapítványnál, a Magyar Turisztikai Ügynökségtől Makovecz Pált, Makovecz Imre fiát, a kuratórium elnökét keresték. A hívás apropója az volt, hogy a dubaji világkiállítás magyar pavilonjára addig készült mindkét tervet elutasították, ezt követően merült fel: vajon mit tudnak a sevillai világkiállításra készült pavilon tervezőjének tanítványai? Sürgős megbeszélést szorgalmaztak, amelynek végén megbízták az alapítványt egy koncepció kidolgozásával. Ugyanott derült ki, hogy Csernyus Lőrinc személyében olyan ember is ül az asztalnál, aki nemcsak tervezőtársa volt Makovecz Imrének Sevillában, hanem több mint fél éven át a helyszínen követte is az építkezést.
– A kivitelezés során az épület ugyanaz maradt, ahogyan azt lerajzoltam: kör alakú alaprajz négy bástyával. Eredetileg szélesebb, amolyan Hamvas Béla-i dimenzióban gondolkodtam, az öt géniusznak megfelelő, turisztikai látványosságként is funkcionáló hazai tornyokkal, amelyek állandó online kapcsolatban lettek volna a dubaji pavilonnal. Végül maradt csak a dubaji helyszín, illetve az eredeti elvárásnak megfelelő koncepció, miszerint a vízen, vízkincseken keresztül mutatjuk be Magyarországot. Mindezt úgy, hogy nem használunk vizet – éppen Dubajban, ahol minden csepp víz kincsnek számít.
A technikai kivitelezés is jelentősen hozzájárult a sikerhez. A magyar pavilonban ugyanis úgy mutatták be a vizet, hogy nem volt jelen a víz. Ledekkel jelenítettek meg egy rámpán körbefutó patakot, amely olyan képzetet kölcsönzött, mintha az ember vízben járna. Ugyanakkor a víz nélküli víznek hangja, színe, szaga is volt. Az útvonal végén egy kupolában egy fekve nézhető 360 fokos vetítés várta a látogatókat, illetve egy művízzel tele medence, amelyet alakváltoztató műanyag golyócskák révén valósítottak meg, és amelybe bele lehetett menni, lebegni benne, a látogatók úgy szelfiztek, akár egy igazi tóban. Csak a túra végállomásán, az Aqua-Bárban lehetett igazi vízzel találkozni, ott háromféle híres magyar forrásvizet csapoltak.
Az építkezésnél sem használtak vizet, a pavilon egy szárazon összerakott faszerkezet volt, szétszerelhető, akár egy legó, minden burkolat felszedhető. Hatalmas sikernek bizonyult, folyamatosan hosszú sorok kígyóztak a magyar pavilon előtt, több mint egymillió ember látogatta meg. A legjobb öt innovatív pavilon közé sorolták. – Megvallom, azóta nincs is kedvem tervezni, egyelőre kiürültem.
Kőrösi Csoma stációi
Ennek ellenére a tervek szerint novemberben Székelyföldön mégiscsak avatnak egy Csernyus-alkotást: a kovásznai Kőrösi Csoma Sándor-házat.
– Fura történet, 1995-ben rajzoltam az épület vázlatát, el is kezdték építeni, elkészült a pince, amit eredetileg nem is terveztünk, de az akkori romániai előírások szerint minden hasonló épületet légoltalmi pincével kellett ellátni. Ezzel azonban elfogyott a pénz, és sokáig ott állt egy födém nélküli pince. Három évvel ezelőtt hívott Gazda József tanár úr, a Kőrösi Csoma Sándor Közművelődési Egyesület alapítója, hogy Lezsák Sándor, az Országgyűlés alelnöke ígéretet tett a további finanszírozásra. Elfogadták az előterjesztett költségvetést, így 25 év után újrakezdődött az építkezés. Nem volt könnyű dolgom, a tervezésben vissza kellett nyúlnom a negyedszázaddal korábbi agyamhoz, hiszen egy akkor elkezdett házat kell felépíteni. Összességében jó lett, azt is mondanám, hogy őrült ház, egyfajta épületszobor. Igazából ilyen az általam tervezett házak többsége, fura helyeken szabadon álló épületek, amelyeknek nem kell beilleszkedniük egy klasszikus városi szövetbe. A ház tervére (amelyben két holt embernek akarunk emléket állítani, Kőrösi Csoma Sándornak és Olosz Ellának) Makovecz azt mondta 1995-ben, hogy te őrült vagy, de ez nagyon jó.
Az alkotó szerint az épület a mostani, végleges formájában egységes egészet alkot a kerttel, amelyben stációkat alakítottak ki Kőrösi Csoma hajdani útvonalát ábrázolva. A kertet nyitott épületként kell elképzelni, mondhatni az épület részeként, amely fölött az eget látjuk. A látogatót ugyanazok a hang- és fényeffektusok kísérik végig, az emeleten kutatószobák, kis könyvtár és egy állandó Olosz Ella-kiállítás kap helyet, de a szobákat és folyosókat is a néhai kovásznai képzőművész textíliái díszítik majd.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2022. szeptemberi számában)