Miklóssi Szabó István | „Vendég mult s jövő asztalainál”*

Miklóssi Szabó István 2022. szeptember 30., 06:55

Nagyapám alig tudott írni. Orosz fogságból küldött egyetlen képeslapját, melyet a Vöröskereszt kézbesített, más fogalmazta meg helyette, és tele van helyesírási hibákkal. Én ezeket a sorokat számítógépen írom, az idegesítő helyesírás-vizsgálót kikapcsoltam, és ötödik könyvem, egy regény megírásának a végén járok.

Kopriva Attila: Bad Bocklet (olaj, farostlemez, 60 × 80 cm, 2017)

Nagyapám alig tudott írni. Orosz fogságból küldött egyetlen képeslapját, melyet a Vöröskereszt kézbesített, más fogalmazta meg helyette, és tele van helyesírási hibákkal. Én ezeket a sorokat számítógépen írom, az idegesítő helyesírás-vizsgálót kikapcsoltam, és ötödik könyvem, egy regény megírásának a végén járok.

Nagyapám hajnali háromkor kelt, hogy az állatoknak enni adjon, azzal sem törődött, ha az órát átállították, mert „a tehén nem tudja, hogy kettőből három lett”, aztán gyalog ment a munkahelyére mintegy hét kilométert, mert nem voltak buszjáratok. Én minden reggel nyolc órakor kelek, munkahelyemtől pontosan tizenkét percre lakom, gyalogszerrel, autóval a forgalomban nyolc perc, forgalom nélkül hat.

Nagyapám lemezeket hallgatott. Az elektroncsöves lemezjátszót, melynek táska formája volt, úgy vette a család, hogy összeadták többhavi keresetüket. Mintegy húsz kislemeze volt, különféle népdalokkal. Nekem is van lemezjátszóm, főként klasszikus és blues alapú zenét hallgatok, egyetlen havi keresetemből vásároltam, számítógépemben több milliárd tranzisztor gondoskodik arról, hogy bármilyen multimédiát bárhonnan azonnal elérhetővé tegyen számomra.

Nagyapám lovat tartott, szekérrel járta az erdőt, fejszével vágta ki a fát. Állandóan cserélte a lovakat, nagyszerűen értett az állatokhoz, az udvar közepén álló szekér valóságos ékszere volt kis gazdaságának. Nekem autóm van, immár az ötödik, állandóan átvernek a vásárláskor, a javításokról nem is beszélve. Ha erdőre megyek, medvétől rettegek, és mindenhonnan láncfűrészt hallok, mert zöld kincsünket alaposan megdézsmálják, lassan alig marad belőle.

Nagyapám disznót, tyúkot, nyulat vágott, a padláson szalonnát, kolbászt, a kamrában zsírban eltett húst tartott. Én vegetáriánus vagyok, amikor egy bevásárlóközpont húsrészlege mellett elmegyek, orrfacsaró bűznek érzem a húsokból áradó rengeteg vegyszer szagát, hűtőmben alig van étel, mert a piac néhány lépésnyire csupán.

Nagyapám házában nem volt vécé. Amikor meglátogatott bennünket a tömbházban, és netán dolgát kellett végezze, felhúzta az ajtó előtt hagyott csizmáit, leszaladt a kukák mellé. „Apuka, ott a fürdőszoba”, tette össze anyám könyörögve a kezét. „Nem szarok én bé a házba”, nézett az öreg morcosan a lányára. Nagyapámat abban a csizmában temettük el, amit húsz évig viselt. Finom posztóból készült nadrágjába, zekéjébe öltöztettük, melyeket szintén vagy húsz évig hordott. Nekem nincs csizmám, cipőim általában másfél évet tartanak, nadrágjaim egyet, kabátjaim általában kettőt.

Nagyapám két diktatúrát is megélt, demokráciát soha. Én egy diktatúrát. Dédunokái már a demokratikus világ emberei, talán nem is fogják megtapasztalni azokat a bizonyos elemi tiltásokat.

Egyetlen kérdésem van: ki volt, ki lesz boldogabb?

Ijesztő, hogy nem találom a választ.

 

*József Attila: Légy ostoba

(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2022. szeptemberi számában)