egyesek özvegyek
nem csókoltak nőt évek óta
mások most szintén élni látszanak
erős mozdulatokkal gesztikulálnak
a kezük üresen szeli a levegőt
mintha éppen társuk testét keresné
osztálytalálkozó
meglett férfiak a kijáratot jelző tábla
halványzöld fénye alatt
nevetgélnek többnyire magukon
poénból cifrákat káromkodnak
vicces hogy egy bárban vannak
milyen kár hogy évekkel ezelőtt
felhagytak az ivással
egyesek özvegyek
nem csókoltak nőt évek óta
mások most szintén élni látszanak
erős mozdulatokkal gesztikulálnak
a kezük üresen szeli a levegőt
mintha éppen társuk testét keresné
van aki füstcsíkot húz ki a szájából
olyan íve van a mozdulatnak
mintha be akarná varrni
titkait az éjszakába
nem beszélnek a hűségről
mert abban nem értenének egyet
régi történeteket elevenítenek fel
sátorozásokról amikor csöves hátizsákkal
az iskolaudvar mögötti cigarettázásról
a kicsengetési bulin kibérelt hotelszobáról
aztán szaftos vicceket mondanak
a nevetés szoros kapocs
és a bizalmatlanság ami beléjük költözött
a derék körüli zsírpárnákba
a szélesedő homlok köré
a vágy is közös
ami időnként kirázza őket
mintha fáznának
szanszára
egy hosszú szánkózás után
ülünk kislányommal a dombtetőn
az aljban fura nyomok
megtaposott hóangyaloknak tűnnek
menjünk le
nézzük meg közelebbről
fáradtnak érzem magam
a meredek oldal megmászásához
nem taposhatjuk szét
bizonyítékok mondom
az égből aláhulltak nyomai
a mennyből? csodálkozik rá
miért estek le?
lelökte őket valaki?
a domb gerincén haladunk tovább
kiadós kapaszkodó
későre válaszolok
biztosan megtelt a mennyek országa
és kellett a hely az újaknak
a falu élettelennek néz ki a tetőről
mint egy kimerevített fi lmkocka
még füst sem száll
a kis hangja annál élesebben
ha megtelt a menny
akkor mi a pokolba kerülünk?
a szánkóról lelógnak a lábacskái
tűri maga előtt a havat
nyugi az már rég megtelt
sokkal több a rossz ember
mint a jó vigasztalom
a kaput kinyitva megpördítem a szánkót
játékosan a hóba borítom
visítva kacag majd hidegtől kicsípett
arca felnőttessé válik
mi lesz azokkal akik leestek
ha sem a mennyben sem a pokolban nincsenek?
húzom az időt
leseprem a csizmájára ragadt havat
kirázom a pokrócot
de ő megismételi a kérdést
újjászületnek kisbabaként
mondom már bent a konyhában
átfázott lábacskáit dörzsölve
tata is? és mama is? majd ti is?
markomba tartom
a lábujjacskáira lehelek
mindannyian
sűrűn havazik
az ablakból nézzük
hogyan rendezkedik be a hideg
ahogy a ház előtti befagyott tócsát
eltemetik a szorgos pelyhek
én nem szeretnék szülni
mert az nagyon fáj
orrocskája vastag fehér párát
fúj az ablakra
eltakarva a kinti sápadt világot
mely későre fi gyelmeztetett
de tatának és mamának
jobban fájna
ha nem születhetnének újra
indiánok
A patak, amiben úsztunk, combközépig ért,
de háton fekve sodrása vitt tovább, és magasra
nőtt füvek bólogattak a parton,
kémleltek közülük nádkatonák.
Iszappal kentük be a testünk,
arcunkat becsíkoztuk, mint egy igazi
vadász. A közeli gáthoz lopakodtunk,
ahol szelíd őzek ugrándoztak a vízben, mi
áhítattal néztük meztelen combjuk tövében
göndörödő szőrüket.
Este felhúztuk a sátrat,
tüzet raktunk, s a foglyul ejtett
lányok zöldséget vágtak, húst sütöttünk,
sört ittam, de a bor volt az igazi,
majd lángoló fákat úsztattunk a város felé.
Énekeltünk, a tűz is táncolt,
a lányok hangja tartott ébren,
sikongásuk nem hagyta nyugodni
a madarakat.
Nem emlékszem, melyikük combjai
között aludtam, de arra igen,
ahogyan sírt a lángoló fa a vízben,
emlékszem a bor csókízére,
ahogy roppantak az ágak erős
markunkban, szálldostak a szikrák,
madarak röppentek ijedten,
és kigombolt ingben álltam
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2022. szeptemberi számában)