Volt egyszer, hol nem volt, egy rendes, falusi konyhában élt-éldegélt a puding meg a krumplisaláta. Nem éltek éppen régóta, csak mióta a gazdasszony elkészítette őket, de hát a pudingoknak meg a krumplisalátáknak sokkal lassabban telik az idő. Ültek hát a hűtőszekrényben, és nagyon furcsa dolgokról beszélgettek.
Volt egyszer, hol nem volt, egy rendes, falusi konyhában élt-éldegélt a puding meg a krumplisaláta. Nem éltek éppen régóta, csak mióta a gazdasszony elkészítette őket, de hát a pudingoknak meg a krumplisalátáknak sokkal lassabban telik az idő. Ültek hát a hűtőszekrényben, és nagyon furcsa dolgokról beszélgettek.
– Úgy érzem, mintha a világ minden bölcsessége ért volna össze bennem ebben a megnyugtató hidegben – szólt méltóságteljesen a krumplisaláta. – Rájöttem az élet értelmére, megfejtettem sorsunk minden rejtélyét, és elmém rávilágított a létezés titkára – sorolta tudós érdemeit a könnyű egytálétel.
– Kinek vagy a titkára? – csudálkozott a puding, akit legédesebb álmából ébresztett a bölcselkedés.
– Nem az én titkomra, hanem a létezésére – javította ki a krumplisaláta.
– Az nem baj – mondta könnyedén a puding –, az mindenkinek van.
– Micsoda van mindenkinek? – hökkent meg a krumplisaláta.
– Hát létezése – felelt a puding.
– Hohó! Az lehet, hogy van neki, de nem tudja a titkát! – fölényeskedett a krumplisaláta.
– Miért, mi a titka? – kérdezte álmosan a puding, és már aludt is újból, mint a tej.
– A létezés titka először is, hogy a gazdasszony már akkor tudja, ki vagyok én, mielőtt elkészülök. De nem elég a tudás, megfelelő hozzávalók is kellenek, úgy mint: hagyma, krumpli, só, ecet, tejföl, majonéz, mustár, citromlé. Aztán rengeteg szorgalom és idő kell az elkészülésemhez, melynek végső célja ebben a végtelen, megnyugtató hidegben az, hogy az élet értelmén tűnődjek, amire, ahogy az imént is mondtam már, rájöttem, épp úgy, ahogy sorsunk minden rejtélyére, illetve a létezés titkára.
A puding erre nem mondott semmit.
– Miért nem felelsz? – méltatlankodott a krumplisaláta – Gondolom, szóhoz sem jutsz a létezés titkának végső felismerésétől, melyet önzetlenül felfedtem előtted! De azért legnagyobb álmélkodásod közepette is válaszra méltathatnál, te semmirekellő! – emelte föl hangját a jóízű harapnivaló.
– Mi kell már megint? – csudálkozott a puding, akit már megint legédesebb álmából ébresztett a méltatlankodás. A krumplisaláta egyre türelmetlenebbül magyarázott:
– Arról van szó, hogy a gazdasszony előre tudja, hogy elkészülök, hogy az élet értelméről töprengjek a végtelen hidegben, és ezért megfelelően válogatja össze a hozzávalókat, hogy én elkészüljek, és rendesen összeérjenek bennem az ízek, de ezt már mondtam. És amikor elkészülök, tudok töprengeni az élet értelméről a végtelen hidegben, és ez az. És akkor töprengek, és rájövök, hogy ehhez el kellett készülnöm, hogy töprenghessek, és így tovább. És ez azért jó, mert miközben készülök, még nincs lehetőségem mindarra, amire akkor van, amikor már kész vagyok. Mégis az az értelme az egésznek, hogy én ezt most el tudom mondani, mert erre jöttem rá, és ha nem jövök rá, akkor most nem lenne, aki elmondja. Mert te például nem tudnád elmondani, hiszen benned nincsen se hagyma, se krumpli, mintha nem is a gazdasszony készített volna tégedet, olyan szerencsétlen egy kocsonyaszerű állagod van itten…
A puding a szép beszéd közben véletlenül megint elaludt, de mivel a végén a krumplisaláta ingerültségében ismét fölemelte a hangját, a puding fölriadt, és hirtelen ijedtségében így szólt:
– Sziszifuszi Uroborosz Obelix!
A krumplisaláta persze nem értette, hogyan kapcsolódik ez ahhoz, amit ő mondott, és ettől még idegesebb lett, és arra gondolt, hogy fellebbeznie kéne a gazdasszonyhoz, hogy hát micsoda világra készítette őt, e finom krumplisalátát, kinek lételméleti fejtegetéseire holmi pudingok vonogatják itten a vállukat, de mikor ezt gondolta, már tényleg nagyon finom volt, hisz kellőképpen összeértek benne az ízek.
De bizony tudta ezt már a gazdasszony is, hiszen mindig tudta, minek mikor jön el az ideje, így hát kivette a hűtőszekrényből a krumplisalátát meg a pudingot, föltálalta az urának meg a gyerekeknek, maga is megette a részét, ízlett nekik, el is fogyott mind, nyamm-nyamm.
Hogy a krumplisaláta tovább bölcselkedett-e, miközben ették, és a puding is átaludta-e az egész procedúrát, arról nem szól a mese.
Ha a mese arról is szólt volna, akkor bizony tovább tartott volna. Itt a mese, fuss el véle!
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. május 9-i számában.)