Murányi Sándor Olivér | Szarvasbőgés

Murányi Sándor Olivér 2022. október 26., 10:32

– Ha a vadért dolgozol, az embereknek addig tetszik, amíg önnön hasznukat látják – kezdi Lukács vadőr. Közben megszólal a telefonja. – Gyere! Megvan… – mondja bele egy férfi hang. – Mi van meg? – kérdem önkéntelenül hangosan. Majd elszégyellem magam, amiért kéretlenül beleszólok beszélgetésükbe. Amikor leteszi a mobilt, rám néz: – Peszkár meglőtte a nagy szarvasbikát…

Piatrik István Pió: Téli szentély

– Ha a vadért dolgozol, az embereknek addig tetszik, amíg önnön hasznukat látják – kezdi Lukács vadőr. Közben megszólal a telefonja. – Gyere! Megvan… – mondja bele egy férfi hang. – Mi van meg? – kérdem önkéntelenül hangosan. Majd elszégyellem magam, amiért kéretlenül beleszólok beszélgetésükbe. Amikor leteszi a mobilt, rám néz: – Peszkár meglőtte a nagy szarvasbikát… – Volt rá engedélye? – érdeklődöm kíváncsian. – Ne kérdezz butaságokat – feleli. – Engedély nélkül nem vadászik itt senki. Öreg bika. Ha látni akarod, öltözz, induljunk Kecskeszállásra. – Sietve kapom magamra a bakancsomat és a kabátomat, átvetem oldalamon a fényképezőgép-táskámat, és kihúzom magamat: – Indulhatunk. – Beülök Lukács vadőr mellé a Pajero Pininjébe, és elhagyjuk Parajdot, de előtte még betesz a Korall Boltnál a csomagtartóba egy rekesz Hargita sört. Útközben tanítványáról, Peszkárról mesél: – Az én neveltem. Sokat fejlődött, van önuralma és felelősségérzete, kitartó, immár tapasztalt vadász, aki jól céloz. Odaadtam neki a puskámat. Azzal lőtte meg. – Erről jut eszembe, miért nem veszel magadnak új puskát? – faggatom. – Minek? – húzza fel szemöldökét a volánnál. – A mostanival azt is meg tudom lőni, amit nem tudok kifizetni.

Elmarad mögöttünk a só városa. A táj őszbe burkolózott, a Bucsin alsó szakaszán vörösben és sárgában pompáznak a fák. Fenyőt itt még nemigen látni. Szeptemberre jár. Az év egyik legszebb hónapja. Kipillantok az anyósülésről. Rapsóné vára és a mézárus mellett haladunk el, majd kanyarogva emelkedünk a sípálya felé, ahol már megjelennek a tűlevelűek. Lukács általában keveset beszél, de ha megszólal, sokat mond. – Ha okosnak tetteted magad, hamar megtudják, hogy hülye vagy – emeli fel mutatóujját. – Egyszer úgy mutattak be egy nagyon híres politikusnak, hogy én vagyok Erdély legjobb vadőre. Azonnal leintettem az illetőt, hogy ne mondjon ilyet, mert ha vadászunk, bármikor elhibázhatunk valamit a vendéggel, aztán kész a csalódás. Egy biztos: az állatokat nagyon szeretem. Nemcsak hangoztatom, hanem naponta teszek értük. Persze, mindenki úgy csinál, mintha nagyon szeretné őket, csak éppen nem mindenki tudja, mi válik valóban hasznukra. Akad, aki erdőn véd vadat, van, akad, aki egy jól fűtött irodában.

Eltöpreng szavain. Kis szünet után hozzáteszi, nagyon nem mindegy. A sípálya után jobbra kanyarodunk, és elkezdünk kaptatni fel a meredek dombokon. Az út egyre nehezül, ahogy elhagyjuk az aszfaltot. Most kezdem érzékelni, hogy terepjáróban ülünk. A négyszer-négy még nem kell, de a nagy kövek között személyautó már nemigen menne ki. Körös-körül fenyvesek, ameddig a szem ellát. Térerő már nincs, marad a hegyen a személyes találkozás Lukács vadászaival, akik már biztosan megérkeztek a helyszínre, hogy megünnepeljék sikeres társukat. Elhaladunk a fenyők közt megbújó juharfa mellett, amelynek törzsénél egy méterre ment áprilisban dürgéskor Lukácshoz a siketfajdkakas. Újra szóba kerül az eset. – Biztosan tyúknak látott téged – nevetek. – Talán mégis inkább vadőrnek – viszonozza. Kiérünk a hatalmas tisztásra, amelynek a végében ott a kecskeszállási apró vadászház. Irányából füst száll fel. Innen tudom, hogy már tart az ünneplés. Átgurulunk a mezőn, a Pajero Pinin a többi terepjáró mellé parkol. Lukács átöleli Peszkárt, kezet fog vele, örömmel gratulál, majd sietünk a vadhoz. Életem talán eddigi legnagyobb szarvasbikája fekszik a háztól ötven méterre egy fenyőtörzs mellett a fűben. Nemigen önthető szavakba, hogy mit érzek, amikor végigsimítom kezem méretes agancsán. Hatalmas teste vörösesbarnán csillog a délutáni napfényben. Szeme már üresen mered a semmibe. Kihunyt belőle az élet. Nemes alakját szemlélem. Mély tisztelettel, lehajtott fővel állok előtte, ahogy a vadászoknál láttam. Az ősi népektől örökölték a természet tiszteletét. Nem harácsolnak, hanem meghajlanak a vadon előtt, amely az életörömet jelenti számukra. A vadásztársak arcán olyan győzelmi mosoly ragyog társuk sikere láttán, mintha ki-ki maga ejtette volna el a vadat. Vidámak, de láthatóan fáradtak. Középen a sörösláda üres hargitás üvegekkel. Vehetjük ki az autóból, amiket hoztunk.

– Kapitális – jegyzi meg Lukács vadőr a szarvas fejénél állva. Hosszan nézi az állatot, majd odasétál a házhoz, leül a filagória padjára, rágyújt egy szál kék Marlboróra, és csak ennyit szól: – Mesélj. – Bár már hallotta telefonon, de tudja, élőben minden más. Peszkár újra nekirugaszkodik a történetnek. Látom rajta, már néhányszor elbeszélte a rendkívüli eseményt, most összeszedi magát, mivel a mesterének ad számot.

Tegnapelőtt, amikor kijöttem egyedül, láttam nyomokat, de nemigen hallottam semmit. Körbejártam a terepet, hátramentem a mezőn. De sehol semmi. Éjjeli csend volt. Reggel még várakoztam egy rövid ideig, aztán elindultam. Hiába néztem körül a környéken, nem találtam, hiába nézelődtem. Egész nap próbáltam rájuk cserkelni, sikertelenül. A harmadik nap délutánja hozta meg a sikert. Elmentem a famunkások traktornyomán a szálas felé, amikor észrevettem, hogy három tehén ballag a mezőn. Még magas a fű, ezért az utánuk indult bika szinte végig takarásban volt. Próbáltam minél inkább a közelükbe férkőzni, de semmiképpen sem sikerült lőhelyzetbe kerülnöm. Már-már feladtam, gondoltam, nem fog ez menni ma sem. El kell engednem. Hirtelen a bika egyszer csak kilépett elém az útra – a takarásból a traktornyomba. Az egész terület visszhangzott, ahogy elbődült. Azonnal letérdeltem, és szememhez emeltem a fegyvert. Hangosan megszólítottam. Felém fordult. Ekkor meghúztam a ravaszt. Párat lépett még, aztán rárogyott egy kőre. Amikor odasiettem, akkor láttam meg, mekkora! Megdöbbentem. Levettem fejemről a kalapot, mellé térdeltem, és néztem, ahogy távozik belőle az élet. – Jó utat, barátom – suttogtam neki. A könny kicsordult a szememből. Nem vártam tovább, azonnal hívtalak.

– Nem semmi – bólint elismerően Lukács vadőr, miközben átveszi tőlem a kinyitott Hargita sört, és újabb cigarettára gyújt. – Jól nézd meg – mondja Peszkárnak, ilyet nem látsz mostanában. Feláll, újra a vadhoz megy, hogy „megszakértse”. Hosszasan vizsgálja az agancsát. Ilyenkor nem fi gyel másra. Látom, teljes lényével a vadászat eredményét fürkészi, kutatja. Járhatja negyven éve az erdőt, az elejtett vad és a jelen helyzet tud számára valami olyat mondani, ami hozzátesz tapasztalataihoz. Olyan apró részletekből igyekszik okulni, amit jómagam képtelen volnék észrevenni. Peszkárra nézek. Vidám természetűnek ismertem meg, de ilyen boldog mosolyt nem láttam még az arcán. A dicsekvés nem kenyere. Szerényen örül sikerének. Láthatóan jólesik neki, hogy társai osztoznak örömében. Mivel Lukáccsal utolsónak érkeztünk, csak két tányér kerül a faasztalra. A győztes vadász igazi alázattal szolgálja fel mindkettőnknek, ami az általa készített bográcsgulyásból maradt, majd fát tesz odabenn a kis kályhába. Az embernek az étvágya is más az erdőn. Nemcsak a gulyás esik jól, hanem mellé a közeli Kibédről hozott hagyma és a pityókás házikenyér. Evés közben újra nagyot szippantok a hegyi levegőből. Télen-nyáron éles és tiszta itt fenn a havason. Oldalra nézek. A szarvasbika fűből kiemelkedő, égre meredő hatalmas agancsán most búcsúzik a szeptemberi nap távozó fénye.

 

(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2022. októberi számában)