A fák ledobták magukról a könnyeket.
A nem tudni-hovatartozást, a valahol
lennék-típusú vágyakat.
A rommá tört vodkás üvegek dalszövegeit,
a hűvös, párás töritételeket.
A fák ledobták magukról a könnyeket.
A nem tudni-hovatartozást, a valahol
lennék-típusú vágyakat.
A rommá tört vodkás üvegek dalszövegeit,
a hűvös, párás töritételeket.
A kérdést, hogy hol leszünk tíz év múlva,
s a választ, hogy már most is olcsó piacokon árulod magad.
Itt győztem le a legnagyobb félelmemet.
Hogy felelősek vagyunk egymásért, megmutattad,
így tanultunk meg beszélgetni.
Hallottuk, ahogy a folyó folyik, láttuk a lábunkat egyszerre
lépni a hídra, találkoztunk hozzád és hozzám hasonlókkal is,
a valóságunkat ezek kötötték össze.
Egykor még értékes voltam itt. Otthonom volt az avar,
s ha véget ért az ősz, egy vastag könyv lapjai közé tettek,
hogy a telet szavakba burkolózva vészeljem át.
A fák ledobták magukról a kilométereket, amiket
azért futottam, hogy közelebb kerüljek önmagamhoz.
Eltűntek a háborúból kiszűrődő nehéz léptek,
a sörszagú tanácsok arról, hogy hogyan tovább.
A fák ledobták magukról a könnyeket.
Most veszem észre a fákat először.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2022. októberi számában)