Múlt lapszámunkban Bakk Miklós (aki 2004–2012 között tagozatvezetőként dolgozott a Babeș–Bolyai Tudományegyetem Politikatudományi Tanszéke magyar tagozatán) a magyar tanszékek és karok létrehozásáért folytatott küzdelem körülbelül 2006-ig tartó eseményeit idézte fel. Most innen folytatjuk a beszélgetést.
– A magyar oktatói karon belül mindenképpen kialakult egy megosztottság, és ennek okai, megfigyeléseim szerint, többrétűek voltak. Először volt egy közvetlen – nevezzük így – érdek- és beágyazottság-viszony. Azok az oktatók, akik régóta beépültek az egyetemi struktúrába, és ott elértek bizonyos pozíciókat, általában óvatosabbak voltak. De ez nem volt feltétlenül meghatározó. Ha ellenpéldát kellene mondanom, akkor a nyelvészprofesszor Péntek János magatartását hoznám fel, aki minden helyzetben számomra világosan és határozottan képviselte az önálló magyar karokra vonatkozó tervet. Ugyanakkor a másik, ezzel ellentétes példa Szamosközi István pszichológiaprofesszoré, aki viszont – Andrei Marga személyes barátjaként is – a rektor eszközeként mutatkozott meg a magyar oktatói karban. Kása Zoltán visszaemlékezéseiből tudunk arról is, hogy a Bolyai Kezdeményező Bizottság kolozsvári tüntetését – melyet 2005 októberében szerveztek az egyetem főépülete előtt – a rektor úgy ellensúlyozta, hogy megszavaztatott egy tiltakozó közleményt, amely elítéli a BKB „szeparatista törekvéseit”. Ezt a közleményt a különböző karok képviseletében jelen levő, tisztségeket viselő oktatók meg is szavazták, köztük öt magyar kolléga is. Egyetlen ellenszavazat volt, Kása Zoltáné, aki akkor a Matematika és Informatika Kar dékánhelyettese volt.
A Bolyai Kezdeményező Bizottság „szükséges” elítélésének a gondolata később is felmerült az egyetem magyar tagozatának vezetőtanácsában, amelyben én is jelen voltam mint a politikatudományi tanszék magyar tagozatának – „vonalának” – a vezetője. Ezt én mindig elleneztem, de mások is, és erre már nem is került sor. A magyar tagozat vezetőtanácsának utolsó, Bolyai Kezdeményező Bizottsággal kapcsolatos határozata az volt, amit én javasoltam. Éspedig hogy kerítsünk sort egy közös megbeszélésre a BKB és a magyar tagozat vezetősége között, hátha sikerül valamilyen közös stratégiai megállapodásra jutnunk, amely össze tudja hangolni a belső, óvatosabb reformjavaslatokat a külső környezetből érkező nyomással, amely a közvélemény felől érkezik. Amolyan „good guy” – „bad guy” stratégiára gondoltam, bár lehet, hogy nagyon naiv voltam, mikor azt képzeltem, hogy ilyesmi lehetséges. Ebből vita kerekedett, de végül kis többséggel elfogadták a javaslatomat, viszont kivitelezésére már nem került sor, számomra nem ismert okokból. Az is igaz, ezt követően már nem fogalmaztam újra a javaslatom.
Ideológiai viták, vert sereg
– Ugyanakkor volt ennek a megosztottságnak egy ideológiai vetülete is. Ez visszanyúlik arra a vitára, amelyet 1997 februárjában az RMDSZ Szabadelvű Köre, név szerint Cs. Gyimesi Éva, Magyari Nándor László és Magyari-Vincze Enikő kezdeményezett, és amely jó szélesre duzzadt – sok hozzászólással – a kolozsvári Szabadság hasábjain. A vitaindítók lényegében két olyan tézist fogalmaztak meg, amelyek aztán meghatározóknak bizonyultak a szembenállás, a törésvonal megszilárdulásában. Az egyik: szerintük az önálló Bolyai Egyetem mítosza egy kritikailag feldolgozatlan tradíción alapszik, ennek az egyetemnek a követelése helyett sokkal helyesebb lenne a közös Babeș–Bolyai Egyetemen intézményesíteni, biztosítani a magyar felsőoktatás státusát. A másik: hibás törekvés politikai célként megfogalmazni a magyar felsőoktatás kérdését, ez egy „szakmai” kérdés, azokra kell bízni, akik az egyetemen belül értik ezt.
Hát ezt a vitát akarta feléleszteni Magyari-Vincze Enikő 2006 februárjában egy jegyzet közlésével (Egyetemügy, de hogyan? Transindex, 2006. február 23.), amelyben a Bolyai Kezdeményező Bizottság tagjait „pozíciókból kiszorult”, „tudományosan frusztrált”, „Fidesz-elkötelezett, szolgalelkű” oktatók csoportjának minősítette, akik túlfűtött politikai fellépésükkel nem a helyes „szakmai” utat követik. Erre válaszoltam kifejtve, hogy Magyari-Vincze tulajdonképpen az Andrei Marga-féle ideologikus multikulturalizmus-fogalmat használja. (Az értelmiségi karzat és a közéleti nyelv. Krónika, 2006. március 3-5.) A vitát még folytattuk a Transindexen, és úgy hiszem, ez is egy fontos töréspont volt viszonyomban a Szabadelvű Körrel. Körülbelül itt kerültem szembe döntő módon a Kör legideologikusabb szárnyával, amelyet Magyari Nándor László és Magyari-Vincze Enikő képviselt.
– Mikor csitultak el ezek a viták?
– Nagyjából 2007-től. 2006 decemberében a szenátus számos procedurális és jogi hiba után végleg megszavazta Hantz és Kovács eltávolítását az egyetemről, Bodó Barnát pedig a mi karunk dékánja tanácsolta el, s Barna 2007-től átment a Sapientia egyetemre oktatni. Emlékszem a 2007-ben kialakult hangulatra, amelyet leginkább a Salat Levente lemondása utáni új rektorhelyettes megválasztásával kapcsolatos tagozati értekezleten éreztem. A magyar rektorhelyetteseket is hivatalosan a szenátus választotta meg, de a kialakult szokásjog szerint a magyar tagozati értekezlet tehetett a személyükre javaslatot. Nos, ezen az értekezleten a magyar oktatók képviselői egy vert sereg benyomását keltették. Egyetlen jelölt volt, aki ebben a helyzetben vállalta a hálátlan feladatot, a szociológus Magyari Tivadar. Ettől kezdve 2011-ig nagyobb változásra nem került sor a BBTE magyar tagozatának az életében.
Az utolsó nekifutás, szentgyörgyi kontra
– Mi történt 2011-ben?
– A második Boc-kormány, amelynek koalíciós tagja volt az RMDSZ is, elfogadtatta az új, 2011/1-es számú tanügyi törvényt, amely immár lehetővé tette a magyar tanszékek megalakítását. A Babeş–Bolyai egyetemen ezek a tanszékek – illetve, ahogy kezdték nevezni őket: intézetek – meg is alakultak 2011 szeptemberére. A „vonalak” kevés kivétellel minden karon magyar intézetekké alakultak, és a román tanszékek, illetve intézetek mellett azonos státusban, ugyanolyan autonómia birtokában kezdtek működni.
A kevés kivétel közé tartozott a mi szakunk, a politológia, illetve a mi karunk, a Politika- Közigazgatás- és Kommunikációtudományi Kar. Itt nem jött létre magyar tanszék, és ennek a fiaskónak a története is tanulságos volt a számomra. Ugyan a kar vezetősége nyitott volt a magyar intézet megalakítására, de az volt az uralkodó koncepció – amit számításokkal is igazoltak –, hogy a karon létező négy magyar „vonal”, vagyis a négy magyar szak – a politológia, a közigazgatás-tudomány, az újságírás és a kommunikáció – egyetlen intézetbe tömörüljön. Salat Levente, aki rektorhelyettesi lemondását követően a kar magyar dékánhelyettese lett, ekkor hozzám fordult, kért, hogy legyek az intézet megalapításához szükséges egyeztetések lefolytatója. A dékánhelyettesi pozíciójából természetesen neki kellett volna ezt kezdeményeznie, de amikor erre rákérdeztem, a BKB-s válság idején őt ért kritikákra hivatkozva tért ki. Nem értettem tartózkodását – félelmét? –, de a feladatot elvállaltam. Sajnos, az egyeztetés elbukott, elsősorban a kommu nikációtudományi szak nem kívánt a „vonal”-státusból kilépni. Új szak volt, sok fiatal oktatóval, sok-sok diákkal, és a tagozatvezetőjük, Kádár Magor is sikeres fiatal oktatóként indult, egyébként éppen a politológia szakról. Minthogy sok diákjuk volt – ekkor a kommunikáció-szak nagyon divatos szak volt –, úgy gondolták, a létező struktúra nekik elegendő, minden szempontból megfelel. Az újságíró szak fiatalabb oktatói sem nagyon akarták a közös magyar intézetet; az idősebbek – Cseke Péter, Szabó Zsolt, Tibori Szabó Zoltán – ugyan egyetértettek velem, de nem exponálták magukat a fiatalabb kollégákkal szemben.
A közigazgatási szakról – amely kihelyezett tagozatként Sepsiszentgyörgyön működött – azt üzenték az ottani kollégák, hogy ők sem akarnak egy kolozsvári tanszékbe betagolódni. Önös számítás lehetett a részükről, mert azt gondolhatták, hogy a közös tanszék nagyobb kontroll alá helyezi őket, mint a létező helyzet, amelyben a központtól, Kolozsvártól való távolságot és a nagy fokú szabadságot élvezték.
Így az elképzelés a négy szak közös tanszékéről megbukott. A kar vezetősége hivatalos átiratban szándékozta ezt közölni a rektori hivatallal, a levél el is készült, és azt aláírták a karon vezető pozícióban levő magyar tanárok mind, egyedül én tagadtam meg az aláírását.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2022. októberi számában)