Jakubecz Márta a keresztény irodalom jeles képviselője. Publicisztikai írásai főleg a Reményben, a Katedrában, a Pedagógusfórumban, antológiákban és a budapesti Új Ember magazinban jelennek, jelentek meg.
– Eddig öt gyermekeknek és öt felnőtteknek szóló köteted jelent meg. Tudatos ez, vagy a véletlenek egybeesése?
– Nem tudatosan alakítottam így, mert mindig a bennem lévő gondolatok „választottak” műfajt. Kiadás alatt áll egy újabb mesekönyvem, a lapokban pedig többnyire felnőttek részére publikálok. Ezek mentén lehet eltűnődnöm olvasótáborom összetételén. Örülök, hogy mind a könyveim, mind a cikkeim iránt van érdeklődés, számos visszajelzést kapok. Azt a nézetet osztom (amit számos író kinyilvánított már), hogy a gyermekek részére írni nagyobb kihívás, mivel közben a bennünk élő gyermekkori énünket kell aktivizálni. Nekem ez kimondottan örömet szerez. A felnőttek számára alkotva is mindig csakis „önmagunkat írhatjuk”, de nyilván teljesen más eszközökkel.
– Sokat jársz író-olvasó találkozókra. Mit nyújt neked az olvasóval való találkozás, beszélgetés?
– Valóban meglepően sok helyen jártam Felvidék-szerte, és az anyaországban is, ezeket érdekességből feljegyzem magamnak. Hívnak iskolákba, könyvtárakba, Csemadok-vonalon, köztük rangos rendezvényekre, ilyen volt a Szenczi Molnár Albert Napok vagy a komáromi Városmisszió. Érdeklődnek az egyházközségek is és különféle szervezetek. Eddig háromszor dedikáltam a budapesti Ünnepi Könyvhéten, egyszer pedig a Szent István Ünnepi Könyvhét vendége is voltam a Magyarországon megjelent mesekönyvemmel. A Könyvhéten szerepelni minden író vágya, számomra azonban a legelhagyatottabb településen megvalósuló író-olvasó találkozó is ugyanolyan fontos. Megismerhetem az olvasókat, beszélgethetek velük, és izgalommal várom kérdéseiket. Vannak olyan falvak és városok, ahová eddig szinte minden könyvemmel meghívtak, ahol „visszajáró vendégnek” számítok. Ez rendkívül megtisztelő számomra, egyben felelősség, nem utolsósorban pedig motiváció: érdemes folytatni! Elmondható, hogy a különféle egyéni és társadalmi krízisekkel teli korunkban kifejezett igény mutatkozik az efféle lírai ihletésű lelki irodalomra.
– Író vagy és pedagógus. Tanítványaid hogyan fogadják az új könyveidet?
– Az első mesekönyvem kéziratából a szerző említése nélkül nekik olvastam fel, ők biztattak, hogy adjam ki, mikor felfedtem, hogy én írtam. Azóta iskolánkban, Felsőszeliben igazgatói kérésre rendszeresen tartok rendhagyó irodalomórákat a könyvtárban.
– Miért döntöttél annak idején a keresztény irodalom mellett?
– Úgy mondhatnám, hogy nem én kerestem – engem talált meg ez a lelki irodalom. Akként alakult, hogy mivel a Remény katolikus hetilap indulásától, 1990-től annak külső munkatársa vagyok, a szerkesztőségtől sok feladatot kaptam. 2015-től kéthetente megjelenő önálló rovatom is van „Csendkóstoló” címmel, amit azért vállaltam el, mert bármiről írhatok, ami éppen foglalkoztat, tehát szabad kezet kaptam. Különféle témákra fókuszálok, keresztény és női szemmel. Bizonyára innen indult a „keresztény irodalom” kategória számomra. A gyermekeknek pedig akkor kezdtem el mesekönyveket írni, amikor magyar–szlovák szakosként képesítést szereztem a hitoktatásra is. Hitoktatóként szembesültem azzal, hogy (legalábbis az akkori) hittankönyvek elég unalmasak, szárazak, hiányoltam a játékosságot és a keresztény mesekönyveket. Késztetést éreztem a meseírásra. Olyan mesékre gondoltam, melyek humorosak, szórakoztatóak, de rejtetten rávezetnek a jóságra, tehát egy-egy fejezetet fel lehet belőlük olvasni akár a hittanórán is. Azóta ez bevált, mind a Cincogi-trilógia, mind a Pünkösdi utazás meseregény, melyben a főhős álmában részesévé válik a bibliai történeteknek, felébredése után pedig korunk értékei jelennek meg. A felnőtteknek szóló elmélkedésköteteimben pedig egy-egy téma továbbgondolására ösztönzöm olvasóimat. Legutóbbi könyvem, az Útjelző kavicsok fejezetei szándékosan „befejezetlenek”. Mégsem szeretném, ha teljesen beskatulyáznának, ugyanis írok más jellegű irodalmi alkotásokat is: novellákat, ezekből remélhetően idővel összeáll egy kötet. Számos könyvtervem van, egyszer pedig szeretném befejezni a félbehagyott regényemet. Ez utóbbi túlságosan időigényes, talán azért akadtam el.
– Milyen meghatározó pontjai, mérföldkövei voltak a pályádnak?
– Most mondhatnám, hogy „mindig írtam”, gyermekkoromból fenn is maradt egy írtrajzolt „könyv”, de akkor nagyon messziről kellene kezdeni. Röviden: volt naplóírás, iskolaújság-szerkesztés, az egyetemi évek alatt azonban minden abbamaradt. Kisgyermekes anyukaként sokáig inkább festettem. 28 éves voltam már, mikor döntenem kellett, hogy a festészet terén képzem-e magam vagy írni fogok. A festés kedvtelés maradt. Publikálni a már megszűnt Nevelésben, majd a Katedrában kezdtem, pedagógiai jellegű cikkeket. Mérföldkő volt a Remény, ahová elmélkedéseket írtam, de minden műfajban kipróbálhattam magam. Elküldtek interjúkra, sorozatot készítettem a diktatúra alatt üldözést szenvedett, akkor még élő papokkal, akik hitük és magyarságuk miatt a börtönt is megjárták. Írtam recenziókat, tudósításokat, vezércikkeket stb. 2007-ben a Glória kiadó és a Remény szerkesztője lettem, valamint a Budapesten megjelenő Új Ember Magazin felvidéki rovatának szerkesztője. A kiadónál könyveket is szerkesztettem, korrektúráztam. Hamar rájöttem (csak két évig voltam főállásban szerkesztő), hogy ez nem nekem való. Túlzottan stresszes munkának éreztem mások alkotásaival dolgozni, nem maradt időm a saját könyveimre, ezért inkább visszamentem tanítani a jól megszokott helyemre. Nyári szünetben helyettesítem a szerkesztőket, de évközben nekem jobban megfelel, ha tanítok, és esténként, illetve az iskolai szünetekben a saját cikkeimmel, könyveimmel foglalkozhatok. Az említetteken kívül számos más lapban is jelennek meg írásaim. Publikációim jegyzékében közel állok a 800-hoz. Írni szerintem csak a „csend szerelmeseként” lehet – az alkotás afféle cella-magányt igényel.
– Miként látod, az írók manapság tudnak hatni a környezetükre, a társadalomra?
– Meglátásom szerint közvetve határozottan igen. A művekben lévő gondolatok beépülnek az olvasók lelkivilágába, s ha nem is tudatosítják (hiszen szórakozásból, kikapcsolódásként belső igényből olvas az ember), bizonyos helyzetekben segíthetnek az olvasottak. Akadhatnak konkrét élethelyzetek is, amikor beugrik valami megoldás, éppen a könyveknek köszönhetően. Íróként nem azért írunk, hogy szándékosan hassunk az olvasóra, de ami az író lelkéből feltör és megfogalmazást nyer a műben egy-egy verssoron, szereplőn, elmélkedésen vagy leíráson keresztül, az mások lelkében gyógyírrá válhat. Ha a szakirodalom segít, mert kimondottan útmutató, miért ne segíthetne a szépirodalom is? A történelemből tudjuk, hogy a költészet tömegeket tudott lelkesíteni, miért ne hatna korunkban is az irodalom a társadalomra? Az önkifejezés igényéből írunk, de hinni kell abban, hogy a leírt szó nem vész el, ellenkezőleg: a pszichológusok biztosan ki tudnák elemezni, hogy az egyes életszakaszunkban mit érdemes olvasni. S ha az egyénekre hatással vagyunk, ennélfogva a társadalom egészére is. A szépirodalom ettől is csodás, értékes, tehát valóban szép és nemes. Így válhatunk a csend ölelésében mások számára hasznossá.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2022. októberi számában)