Aki láthatta, hallhatta, tudja, Banner Zoltán előadóművész egymaga több emberhez juttatta el a verset, mint a komoly állami támogatással működő színházak. Bodor Pál azt mondta róla, ha a költők évente díjat nyújtanának át a költészet legjobb népszerűsítőinek, minden évben rá szavazott volna.
– Zoli bácsi, nem kell sietni, van időnk, úgyis önkéntes karanténban vagyunk. Itt van előttem az általad dedikált, Örvendjetek, némaság lovagjai! című köteted, az, amit én valamikor aláhúzogattam, mert minden könyvembe beleírok annak jeléül, hogy használom. Ebben írtad, hogy „a mi tájainkon minden versmondó művész magányos harcot folytatott a versért és a pódiumért”.
– Na, kérlek szépen, az emberek talán még emlékeznek a váltókezelő munkájára. Régebben, ugye, ha a másik vágányra kellett átmenjenek a vonatok, akkor a váltókezelő átirányította a váltót. Mi ketten váltókezelők vagyunk, én egy öregebbik váltókezelő, aki a két világháború közötti erdélyi előadó-művészet után váltottam, te pedig az utóbbi években. A két világháború közötti erdélyi előadóművészet: Jancsó Adrienne, Tessitori Nóra, György Dénes, Brassai Viktor már egyszer kialakítottak egy versmondó kultuszt. Aztán Tessitori Nóra teljesen a beszédtechnika oktatásának szentelte életét a színiakadémián, Jancsó Adrienne átment Magyarországra, György Dénes bácsi kivénült, Brassai Viktort meg kivégezték. Tehát, amikor én 1964-ben bemutattam a Bartalis János-estemet Életem a versben címmel, akkor újraindítottam az önálló előadóestek műfaját, a pódium művészetét, és ebből egy hatalmas mozgalom nőtt ki.
– Egyáltalán: miért kezdtél bele ebbe a vállalkozásba?
– 1963-ban megjelentek Bartalis János összegyűjtött versei, és engem rendkívül megihlettek. A kötetet elolvasva rájöttem, hogy az erdélyi magyar líra teljesen egyenrangú a világ bármelyik népének a lírájával, beleértve az anyaországi magyart is. Eldöntöttem, hogy minden évben egy nagy erdélyi költőt pódiumra viszek.
– Milyen szempontokat követtél, miből indultál ki, mikor új műsort szerkesztettél?
– Az előadóművészi pályám első felében egy-egy költő életművének bemutatását tartottam feladatomnak. 1970-ben a Bartók-műsoromtól kezdve éreztem azt, hogy így soha nem érek a végére, anynyi jó költő van, hanem egy-egy eszmét kell kitűzni, és aköré kell anyagot gyűjteni. A legjobb költők legjobb versei örök életűek. Nincs elévülés. Aktualitásuk egyszerűen örökkévaló, mert az örökkévaló emberi témákról szólnak: élet, halál, szerelem. Ezen belül olyan erényekről vagy eszményekről, mint szabadság, igazság, szeretet, barátság. Csak amik ilyesmiről szólnak, és nem szöveget raknak szövegre, csak az a vers vagy költői mű él még száz év múlva is.
– Beszélj egy kicsit a vers és a dal viszonyáról!
– Ez a mi műfajunk (éppen amiatt, hogy színpadi magányt jelent), feltételezi a többi művészetekhez való érzékenységet, tájékozódást is. A művészeteket mindig összességében figyeltem és értékeltem, mert nincs olyan, hogy valakinek van irodalmi műveltsége és közben azt sem tudja, hogy ki volt Kodály Zoltán. A műveltség annyit jelent, hogy az összes művészetekben van jártasságod. A zenét a mi pódiumművészetünk társművészetének lehet mondani. Maga a vers zene. A nyelvnek a legszebb tulajdonságai érvényesülnek a versben. Az igazi vers a köznapi beszédnek a művészi formája, és ezen művészi forma egyik alapvető sajátossága a zeneiség. A magyar nyelvnek, ha szépen beszéled, olyan zeneisége van, olyan hangmagasságok és olyan hangszerhatások jelennek meg egy-egy szónak a kimondásában, amilyen egyetlenegy más nyelvben sem található meg. A magyar szó olyan hiteles, olyan igaz. Amikor kimondom az igen, a nem, a kenyér szavakat, ráadásul egy olyan művészi formában, mint amilyen a vers, hát az óriási felelősséggel jár. Hogy azt úgy hallják, mint az imádságot. Ehhez nem kell letérdelni, hanem csak meggyőződéssel, a nyelv törvényeihez hűen kell kimondani. Egy betűt sem nyelni el. A beszédet tanítani kellene.
– A könyvedben „a gondolatmenet igazságáról” beszélsz. Mit is jelent ez pontosan?
– Akkor nem követhetsz el hamisítást, ha azt a gondolatmenetet, amit a költő elrejtett a versben, te újraértelmezed, újraértékeled a magad személyisége szerint. Csak akkor követsz el hamisítást, ha neked nincs a versről véleményed, és úgy próbálod a költőt kifejezni. Ilyen nincs. Te, az előadóművész egyenrangú vagy a költővel. Azért választod az ő versét, mert abban magadat találod meg. Na, akkor tessék magadat adni.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2020. áprilisi számában)