A kortárs irodalomról szóló beszélgetés-sorozatom folytatása elképzelhetetlen Sántha Attila megszólalása nélkül: a kilencvenes évek elején ő volt a kolozsvári Előretolt Helyőrség írócsoportosulás egyik alapítója és teoretikusa, jelenleg is a helyőrségesek táborához tartozó meghatározó szerző. Arról kérdeztem, hogy mi volt akkoriban az irodalom berkeiben és hogyan látja az irodalmi élet aktuális problémáit.
– Az egykori Előretolt Helyőrség alapítójaként milyen különbségeket és párhuzamokat látsz az irodalmi élet akkori és mostani állapota között?
– Az 1990-es évek elején Kolozsváron rázódott össze a Bretter György Irodalmi Körön egy olyan írócsoportosulás, amelyik nagyjából egyformán gondolkodott az irodalomról. Egy idő után felmerült annak az igénye, hogy saját megmutatkozási felületeink legyenek, így beindítottuk a Serény Múmia és az Előretolt Helyőrség című lapokat, intézményeket alapítottunk. Mindennek az volt a mozgatórugója, hogy úgy éreztük, az a fajta irodalomeszmény, amely a miénk, kevésbé van jelen a közgondolkodásban. Akkor még nagyjából egyetlen (maximum két) irodalmi kánon létezett a magyar nyelvterületen, szépen meg volt határozva, hogyan, miként kell viselkedni és írni, ha az egyetlen (maximum két) igaz és megváltó szekértáboron belül érvényesülni akart az ember. Ma több irodalmi kánon van párhuzamosan, az író könnyebben megtalálhatja azt a csoportosulást, kánonépítő csapatot, amelyik neki tetszik.
– Meglehetősen optimista álláspont.
– A fentiekből talán arra lehetne következtetni, hogy eljött a kánaán, ahol a jognak asztalánál mindenki egyaránt foglal helyet. Ugyanakkor a kánonalakító csoport mellé felsorakozik a könyvipar egy-egy szelete (rosszabb esetben fordítva: a könyvipar egy részéhez csatlakozik egy kánonalakító csoport). Itt jönnek a bajok: a kánonpluralizmus csak látszólagos lesz, mert ezek közül az egyik (mondjuk ki tisztán: az úgymond „baloldali” a „liberális”) akkora előnnyel indul a könyvipar legkövérebb szeletének támogatása folytán, hogy a többinek nemigen jut hely.
– Fiatal alkotó akkor és ma, melyik korszakban milyen esélyekkel indulhatott el egy kezdő az irodalmi pályán?
– Van fiatal szerző, akinek az irodalomfelfogása megegyezik a legnagobb piaci kánonéval, na ő van a legjobb helyzetben. Van más szerző, akinek nem – neki jól meg kell gondolnia, mit csinál: vagy hallgat a szívére, és könyvei egyszerűen nem lesznek jelen a könvyesboltokban, vagy hallgat az eszére, és elkezd színjátszani (tudom, tudom, ilyen szó nem létezik). Érzésem szerint ezen szituáció, emiatt az „ez van-helyzet” miatt nincsenek fiatal írócsoportulások, melyek meg akarnák váltani a világot (helyzetünkben az irodalmat): a kánon és a háta mögött levő piac eleve gyanúval néz azokra, akik „szubverzívek”, akik a status quo ellenében lépnének fel. Maximum egyéni szinten lehet szubverzívnek lenni, de akkor is úgy, hogy az csupán a felszínt karcolja.
– Azért van példa a csoportos próbálkozásra, ha úgy vesszük. Még akkor is, ha ez épp mainstream kánon támogatásával történik. Vagyis a szubverzivitása elhanyagolható.
– Egyetlen közös fellépést ismerek az utóbbi időből, amikor fiatalok összeállnak és úgymond azonos irodalomfelfogás szerint írnak: ők az Erdélyben felbukkant metamodern alkotói (lásd a Címtelen föld című antológiát). Smid Róbert épp a Helyőrség.má-n szólalt meg ezügyben, ő úgy tartja, zavaros az elméleti alap, a frontember, Horváth Benji kiáltványa és a szövegek „a posztmodernnek mint korszaknak, mint stílusirányzatnak vagy mint egy teoretikus ernyőfogalomnak nagyon kevés aspektusával foglalkoznak, és javarészt azokat is félreértik”. Nos, ezzel a megközelítéssel egyáltalán nem értek egyet, mivel egy irodalmi kiáltványnak nem az a feladata, hogy elméleti kérdéseket tisztázzon, hanem az, hogy véres kardként lehessen felmutatni, amely mögé fel tudnak sorakozni a hadak. Ez láthatólag sikerült is Benjinek, Viszont azzal nem vagyok tisztában, hogy mekkora ennek a kiáltványnak és a mögötte felsorakozó csapat írásainak a szubverzív ereje, sikerül-e az establishment-et fenyegető erőként felfogatniuk (újra: nemlétező szó, nehéz a beszéd, tudom) magukat. Vagy hogy egyáltalán akarják-e ők, hogy így fogják fel mások a fellépésüket. Márpedig a szubverzivitásra igenis szükség van, mivel másképp mindig úgy írnánk, ahogy a történelem egy pontján meghatározták, mi és milyen az irodalom. Azt csak a jövő dönti el, hogy tényleg szubverzív-e ez az irodalomfelfogás, vagy pedig arra jó a metamodern, hogy az uralkodó kánoncsinálók és könyvpiaci szereplők asztalánál felfigyeljenek rájuk és integrálják őket.
– Így már kevésbé tűnik optimistának az álláspontod.
– Na de ne csak a pohár üres felét lássuk, azt, hogy csupán egyetlen fiatal írócsoportosulás bukkant fel az utóbbi évtizedekben. Jó, hogy legalább ők vannak, mert azt mutatja, hogy ők gondolkodnak az irodalomról. Márpedig irodalomról való gondolkodás nélkül megette a fene az egészet. Milyen unalmas lehet akár a kánoncsinálóknak és a mögöttük álló könyvpiaci szereplőknek is, mikor a fiatal szerző elfogadja és betartja, hogy úgy kell írni, ahogy ők megmondják, egy idő után még nekik kell előállniuk valami lázadás-szerűséggel, mert azt is szereti az olvasó…
– A mai helyőrségeseket milyennek látod?
– Épp te kérdezel rá Gál Jánosra (aki az Előretolt Helyőrség Íróakadémia újra és újra, orrvérzésig folytatott, irodalomról szóló gondolkodásán edződött), miként is látja ő, az életkora szerint fiatal szerző az irodalmat. Amit annak idején mi, a hajdani Előretolt Helyőrség tagjai csak dadogva és töredékesen tudtunk kinyögni, azt ő úgy mondja el, hogy örvend az ember lelke (engedd meg, hogy itt egy copy-paste legyen): „lényegében minden gond eredője az alkotói individualista hübrisz, az a bizonyos előjelű alázat hiánya. Az emberiség történetében túlnyomórészt közösségi funkcióval bírt az irodalom, akár a szakralitásra, akár a szórakoztatásra gondolunk. És nem igazán szólt mindig az örökkévalóságról, a horatiusi »márványbavéssükanevünketségről«. Nagyon leegyszerűsítve, az egyén, az alkotó szerepét a romantika oktrojálta bele minden korba, ahogy például Marx fűzte fel a történelmet osztályharcok sorozatára. Horatius bizonyára elgondolkozott azon, hogy de jó volna, ha emlékeznének rá kétezer év múlva is, de a versei egyáltalán nem a l’art pour l’art örökkévalóságnak íródtak.” És még hosszan folytathatnám Gál János szavainak idézését, mert úgy érzem, ez a legtisztább hang, amely „az irodalom-probléma” kapcsán az utóbbi évtizedben hallatszott. Na, ez az igazi szubverzivitás, amit az establishment soha nem tud elfogadni, ez az, aminek kapcsán remélni merem, hogy majd egyszer époszi méretű háború tör ki a jólfésült és a csúnya között…