Amikor már unalmas a földön járni, akkor jön el a fantasy ideje, hogy pár órára vagy akár néhány percre kiragadja olvasóját a szürke hétköznapokból, és egy mágikus világba varázsolja el. Szerencsénkre a Vöröskéry Dóra által megalkotott univerzumok, és a benne élő misztikus lények épp e célból jöttek létre. Most azonban megkértük az írót, hogy a sellőkkel, varázslókkal, boszorkákkal és egyéb bűvös figurákkal teli világából kilépve meséljen végre magáról is. Így került szóba a magas- és populáris irodalom viaskodása, a mesék fontossága, az íróközösségek
– Aki elolvassa a novelláidat, akarva-akaratlanul is bekerül egy mágikus bűvöletbe, a boszorkányok, varázslók, hősök és antihősök különösen vonzó világába, ezért gyanakvóan keresi benned, az alkotóban is a misztériumot. Legalábbis én biztosan. Ezért hadd tegyek fel egy banálisnak tűnő kérdést: az e-mail-címedben megjelenő 13-as szám hordoz magában misztikus jelentést, vagy semmivel sem több, mint egy születési évszám vagy egy gép által generált felhasználónév tartozéka?
– A tizenhármas szám sokszor megjelent az életemben. Ez volt a bátyám mezszáma, amit a szüleink választottak neki, és a tatám, akinek az első könyvemet ajánlottam, tizenhármas házszám alatt lakott, meg persze az is tetszett, hogy valóban mágikus, babonás szám. Nagyon érdekesnek találom a hiedelmek, szokások, vallások világát, sokszor össze is mosom őket a történeteimben.
– Te magad hiszel-e valami természetfölötti erőben, vagy csupán képzeleted szüleménye az a sok varázslatos történet, amit papírra vetsz?
– Szórakoztatnak, lenyűgöznek a rituálék és a hit ereje. Nem gondolom, hogy a gombócfőzés megadná a jövendőbeli kedvesem nevét vagy egy kifaragott sütőtök bármi rosszat elűzne a rosszkedven kívül. Nem tartok attól, hogy éjszaka arctalan alakok suhannak az utcákon elszívható fiatalságra vágyva, és nem félek, hogy egy felsőbb hatalomnak kell majd elszámolnom a halálom után. Nagyon izgat azonban, hogy milyen különleges és elképesztő dolgokban hisznek az emberek, és hogy ez a hit gyakorlatilag világokat emel fel vagy dönt romba, és az emberek minden észlelését, döntését befolyásolja. Szeretek egyébként a véletlenekre valami jelként gondolni, de ez is csak úgy megy, ha nem veszem túl komolyan.
– Mi a legmerészebb álmod az írói karriered terén?
– Megírni a filmforgatókönyvét egy többkötetes háborús fantasynek, amit még nem írtam meg.
– Számodra ki a nagybetűs hős?
– Ha klasszikus szuperhősre gondolsz, akkor Wonder Womant választanám. Már gyerekkoromban is szerettem, mert számomra izgalmas adottságokkal ruházták fel a karaktert: hatalmas tudása van, vagány, tud repülni, a görög mitológiából származik, kiáll az igazság mellett, ráadásul nő. Vagy a tini nindzsa teknőcöket imádtam még. Reneszánsz polihisztorokról kapták a nevüket, a csatornában élnek, a nindzsucu mesterei és szeretik a pizzát.
– Sopronban természetvédelmi mérnöki szakon tanultál, és gyermekkorodban, a családod körében sem volt életidegen a természettel való kapcsolódás, arról nem beszélve, hogy novelláid is rendszeresen megidézik ezt a világot. Egy olyan témát szeretnék feldobni, amiről igenis kötelességünk legalább gondolkodni, hiszen az erre adott válaszaink jelentősen meghatározzák a következő generációkat. Mit gondolsz a Földre és környezetünkre gyakorolt hatásunkról, az ember és a természet kapcsolatáról? Hogyan látod a jövőt?
– Nem mélyítettem el a tudásomat ezen a területen, így csak laikusként tudok véleményt formálni. Aggasztónak tartom a helyzetet, és itt nem csak a klímaváltozásra gondolok. Rengeteg ember életének nem része a természet, nem ismerik a madarakat, rovarokat, növényeket, nem szoktak a természetbe járni, nem tudják értékelni a csendet, az esőt vagy a napfényt, pedig ez mind-mind része annak a világnak, aminek mi is alkotóelemei vagyunk, amiben minden mindennel összefügg. Ha csökken a méhek száma, nem csak méz nem lesz, hanem beporzás, vagyis körülbelül semmi. Ha kiszárad egy tó, nem egy fürdőhely tűnik el, hanem egy teljes ökoszisztéma. Általában attól félünk és azt nem tartjuk sokra, amit nem ismerünk vagy értünk, aminek a jelentőségével nem vagyunk tisztában. Nemrég készítettem egy interjút egy biológussal, ő arról beszélt, hogy komoly bajok vannak. Én hinnék a szakembereknek. De azt gondolom, hogy számunkra is látható jelei vannak annak, hogy valami nem stimmel: nyáron öt perc alatt felperzseli a nap a bőrt, tavak párolognak el, migrációs hullámok indulnak, mert az embereknek bizonyos területeken már nincs vizük és élelmük, naponta állat- és növényfajok pusztulnak ki. Erre mondhatja bárki, hogy természeti katasztrófák mindig is voltak, de nem hiszem, hogy a szakemberek feleslegesen kongatják a vészharangokat. És bár abban is hiszek, hogy az emberek kreativitással és tudással idővel megoldják a saját problémáikat, a diverzitás csökkenése, az éghajlatváltozás és a túlnépesedés akkor is aggasztó és visszafordíthatatlan.
– Egyik interjúdban már említetted, hogy novellásköteteid után most egy hosszabb lélegzetvételű szövegben szeretnéd megmutatni sajátos világodat: egy ifjúsági utaztató kalandregényen dolgozol. Milyen fázisban van a munkafolyamat?
– Pihen a gépem mélyén. Túl vagyok egy nagyon intenzív alkotói folyamaton. Rengeteg nehéz érzést megmozgatott ez a regény, úgy éreztem, hogy egy kicsit félre kell tennem, hogy később tiszta fejjel tudjam gondozni a szöveget, illetve néhány szálat még el kell varrnom benne. Hamarosan azonban készen lesz, és akkor remélem, hogy eljut majd az olvasókhoz.
– Az Előretolt Helyőrség Íróakadémia diákjaként már intézményes keretek között is foglalkozhattál az írással: az íróközösség és a mentorod is rendelkezésedre állt a fejlődés elősegítésében. Hogyan gondolsz vissza az íróakadémiás éveidre, évfolyamtársaidra, mentorodra?
– Őszintén szólva hiányzik az a pezsgő alkotói műhely. Néha fogalmam sem volt, hogy mi történik éppen vagy én magam mit csinálok, de nagyon jó volt. Nagy Koppány Zsolttól, a mentoromtól rengeteget tanultam, és életre szóló barátságokat kötöttem. Vicces visszagondolnom az elejére. Előtte nem sok közöm volt a magyar irodalomhoz. Író- és bölcsészmércével a klasszikus tudásom rémesen gyér volt, nem tartottam valószínűnek, hogy felvesznek az akadémiára, nem is nagyon tudtam, hogy mi az. Mondjuk akkor indult, szóval ezzel nem voltam egyedül. Viharos volt az akadémia megítélése, amit mi, hallgatók is tapasztaltunk a saját bőrünkön. Az első évben Budapesten éltem, szinte csak az írással és olvasással foglalkoztam. A második évtől kezdve Szegedről jártam fel a szakmai programokra, így már eleve veszített az intenzitásából a dolog, ami akkor jól is esett, nem szerettem a főváros nyüzsgését és az irodalmi közéletet. A kihívások és a műveink megmérettetése, a nyílt kritika és az elborult feladatok hiányoznak csupán, de lezárult az a korszak.
– Mára már kétkötetes szerző vagy, aki épp egy regényen dolgozik, számos elismeréssel és díjjal büszkélkedhetsz, így korántsem nevezhetünk pályakezdőnek. Mit gondolsz, túlnőtted az íróakadémiát? Milyennek gondolod azt az íróközösséget, ahová jelenleg tartozol?
– Nem hiszem, hogy van erre valamilyen mérce, de ahogy te is mondtad, ennyi írással már nem szokták pályakezdőnek nevezni az embert. Biztos alapokat kaptam, amelyekre már magamtól is tudok építkezni, meg persze szuper volt, hogy nem egyedül kellett átélnem az indulást. Volt kivel megosztanom az első elutasító leveleket a folyóiratoktól, kaptam tippeket, hogy milyen típusú írást küldjek egy-egy helyre, ami ritka. Az akadémián ilyesmiket tanultam, és bár fejlődni mindig lehet, úgy érzem, hogy megtömtem a képzeletbeli hátizsákomat az ott megszerzett tudással. Jelenleg nem tartozom íróközösséghez, főleg barátokkal szoktam az irodalomról, a munkákról beszélgetni – persze köztük több író is van.
– Azt látom, hogy sokakkal ellentétben te nem félsz kikacsintani a populáris irodalom felé: írásaid többek között a Grimm fivérek meséit, J. K. Rowling Harry Potterét, L. Frank Baum Óz, a nagy varázslóját, C. S. Lewis Narnia krónikái című gyerekkönyv-sorozatát juttatják eszembe, de Edgar Allan Poe stílusa is bevillan, olvasva a szövegeidet. Mit gondolsz a populáris és a magasirodalom folyamatos ütköztetéséről?
– Mint a mesében: értem is meg nem is a populáris és a magasirodalom közötti folyamatos harcot. Értem, hogy fontos és izgalmas erről vitázni, az viszont már nem világos, hogyan lehet összehasonlítani a kettőt. Nem egy a céljuk, az eszköztáruk, nem zárják ki egymást. Nem tudom, hogy miért kellene értékítéletet mondani az egyik vagy a másik felett, vagy miért ne lehetne mindkettőért rajongani, sőt összemaszatolni őket. A megértés talán a legnagyobb ütközőpont, számos olyan magas irodalmi mű van, amit nehéz érteni. De ez meg talán annak az irodalmi nevelésnek az eredménye, hogy mindent meg akarunk érteni, magyarázni. Szerintem gyakran elfelejtjük, hogy az irodalom is művészet, a szórakoztatás, a gyönyörködtetés, a lélek táplálása az elsődleges célja.
– A különleges képzeletvilág mellé egy különleges ízlés is társul? Mik a kedvenc ételeid?
– Ez lesz a mai legnehezebb kérdés. Különlegesnek nem nevezném az ízlésemet, és nagyon szeretek enni. Élvezem az ízeket és az illatokat, egy szép étel látványát, nem csak azért eszem, mert éhes vagyok. Az édességek biztosan toplistások, és a fűszeres, paprikás, paradicsomos ételek. A vadhúst is nagyon szeretem.
– Általában, amikor meséket vagy mesés történeteket olvasok, varázslatos világba csöppenek, mindig beugrik egy dal, amit tudnék kapcsolni ahhoz az érzéshez, hangulathoz: néha hasonló történetek megfilmesített változatából, néha csak egy odaillő, de semmilyen más módon nem kapcsolódó zenéből. Van, hogy a saját novelláid megírása közben egy-egy dallam is segít téged?
– Olyan dalra táncolni, amit más nem hall, szerintem az alkotóművészek jellemzője. Sokszor szól a fejemben valamilyen dallam, írás közben kávéházi zajokat vagy tűzropogást szoktam hallgatni, sok ilyen zörejt találni a neten. Munka előtt, az ötletelés közben pedig jólesik a hangulatteremtő zene. Ha humoros történetbe kezdek, vidám popdalokat hallgatok, ha össze szeretném szedni a gondolataim, jöhet a klasszikus zene, ha fantasyt írok, az epikus filmbetétdalok, például azokból a filmekből, amiket emlegettél, Narnia, Harry Potter, A gyűrűk ura.
– Miben látod a mesék fontosságát?
– A mesék kapcsán fontos, hogy nem csak a történet számít. Ez egy szociális platform is, ahol mesélő és hallgató kapcsolódik, együtt mennek az úton. Rengeteg tanulmány bizonyítja, hogy akiknek gyermekként mesélnek, azoknak bővebb a szókincsük, így azért jókora előnnyel indulnak az életben. A mesét mint irodalmi műfajt az egyszerűsége miatt szeretem. Tömör, mint egy vers, erős szimbólumokkal, klasszikus hősökkel dolgozik. Ennek a közös tudásbázisnak, eszköztárnak az ismerete összeköti a mesék hallgatóit. A népmesék olyan értékeket képviselnek, amelyek az adott kultúrkörben fontosak, a lehető legegyszerűbben átadva: például a magyar népmesékben rendszeres hős a legkisebb testvér, akinek a bátorságán és jóságán kívül semmije sincs. De kitartással, könyörületességgel, ravaszsággal mindig győz. A mesék a legegyszerűbb értékek fontosságát próbálják megtanítani, nem didaktikus módon: elég annyi, hogy örökre lehunyta az öreg király a szemét, és érti mindenki, hogy meghalt, hogy valami szomorú, de természetes dolog történt.