Ami az alapélményem, hogy azok közé a fiatalok közé tartoztam, akik – és talán valahol innen is indítottam –, mindenféle hatalmi törekvést kritikával fogadtak, mert mégiscsak volt egy naiv tapasztalatunk a centralizált világról: abban nőttünk fel. Alapvetően nem tudom, hogy merjem-e most a felelősségünk számlájára írni, vagy a felelősségünknek látni, hogy elutasítottunk autonóm, kritikai pozíciónk megőrzése érdekében minden politikai-hatalmi akaratot. Nem érdekek mentén gondolkodtunk, pláne nem személyes érdekeink vezéreltek, azt nem tudtuk volna összeegyeztetni sem kritikai, sem idealista elképzeléseinkkel.
– Visszatérve kicsit a 30Y-ra, ragadjunk le ennél, hogy az underground mainstreamje. Azért is kezdtük a 90-es évektől a beszélgetésünket, mert igazából az érdekel, hogy te akkor hogy láttad azt a kulturális miliőt, amiben elkezdted az életedet? És a kérdés, ami miatt a 30Y-t emlegetem, hogy ebben a műfajban hogyan lehet folyamatosan úgy megújulni, hogy a vezető pozíciódat ne veszítsd el, mint zenekar?
– A rendszerváltást követő társadalmi-politikai tér, annak a szabad levegője meghatározó élmény a számomra. Ráadásul a tízes éveimből fordultam a húszasokba, egyre szélesedett az a perspektíva, amiben magamat, a világot érzékeltem, tele megismerésvággyal, szellemi izgalommal. Ha csak arra gondolok, hogy hányféle zenekart, műfajt, korszakot vagy közlésmódot ismertünk meg hirtelen. És tulajdonképpen jelenidejűsödtek a közlések a 60-as évektől a kortárs 90-es évekig. Szóval, egy időben tudott szólni Jim Morrisonnal a Doors, a Led Zeppelin, a Sex Pistols, a Pearl Jam, a Red Hot Chili Peppers, a Nirvana, a Dresch Quartet meg Cseh Tamás. Nem az történt, hogy valamiféle lineárisan elbeszélt időbe léptünk bele, hanem az, hogy egyszerre harminc-negyven év kulturális tapasztalatát, eszmerendszereit éltük meg. Szombathelyen éltem akkoriban, ahol egy kiváló filmesztétának köszönhetően működött az Örökmozgó Filmklub. Egyszerre ömlött ránk a francia és angol újhullám, az európai filmtörténet minden filmje, néztünk Greenawayt, Jarmant, Truffaut-t, Leachet, Bergmant, Fassbindert, és mindezt egyszerre néztük a magyar filmterméssel, az amerikai függetlenekkel: heti négy napot ültünk moziban éveken át.
– Az irodalmi tapasztalataidban hogy csapódott le ez a korszak?
– Ugyanez történt, ráadásul magyar nyelv és irodalom szakos voltam. Szóval egyszerre találkoztam Updike-kal, Malamuddal, Sylvia Plath-szel, a dél-amerikai kortárs prózával, a franciákkal, Láng Guszti bácsinak köszönhetően meg Kuncz Aladárral, Dsida Jenővel, a két világháború közötti transzilvanizmus irodalmával. Ez a művészeti tapasztalat alighanem általában is akkoriban jelent meg ilyen elementáris erővel az elit terein kívül.
– Az egyetemi közösségre gondolsz?
– Igen, tulajdonképpen ránk, fiatalokra. A művelt elit tereiben ezek a dolgok lehet, hogy jelen voltak, de alapvetően a mi világunkban akkor jelent meg egy csomó minden, Zazie világa, Raymond Queneau vagy Boris Vian, ahogy akkor találtam rá Herman Hessére is, vagy akkor lett másik rálátásom Thomas Mannra is. És ezzel együtt persze újraolvastuk a magyar korpuszt, hogy világosan derüljön ki: a világ legnagyobb költője mégis csak József Attila számunkra, vagy, ami számomra éles, elemi erejű felismerés volt, ahogy közben nem tudok elszakadni Adytól sem. Ez azt is jelenti, hogy a gimnázium után általában is egy másfajta tudásszerzés kezdődik, egy másfajta találkozás a világgal. Ebben nagy szerepet játszott egyszerűen az, hogy nagyon sok minden lett hozzáférhető, egy barátommal például egy mátrixnyomtatóval kinyomtatott lapfüzér fölött ültünk, és a Jézus Krisztus szupersztár szövegét próbáltuk fordítani, értelmezni.
– Ennek a korszaknak az intézményes keretei számodra milyennek tűntek? Vagy a társadalmi keretei? Még a rendszerváltás után tudjuk, hogy fölbukkant néhány alkotónemzedék… Nyilván, arról sokkal többet tudsz, hogy ez a zenében hogy nézett ki. És aztán ez a nemzedékesedés elhalt. A mostani, meglehetősen áldatlannak nevezhető állapotokat hogy látod? Végigélted ezt korszakot…
– Ami az alapélményem, hogy azok közé a fiatalok közé tartoztam, akik – és talán valahol innen is indítottam –, mindenféle hatalmi törekvést kritikával fogadtak, mert mégiscsak volt egy naiv tapasztalatunk a centralizált világról: abban nőttünk fel. Alapvetően nem tudom, hogy merjem-e most a felelősségünk számlájára írni, vagy a felelősségünknek látni, hogy elutasítottunk autonóm, kritikai pozíciónk megőrzése érdekében minden politikai-hatalmi akaratot. Nem érdekek mentén gondolkodtunk, pláne nem személyes érdekeink vezéreltek, azt nem tudtuk volna összeegyeztetni sem kritikai, sem idealista elképzeléseinkkel.
– Egyáltalán, lehet-e amúgy?
– Azt nem tudom – és ha ezt most nem tekintjük valamiféle értelmiségi önostorozásnak – hogyha ezt akkor nem így látjuk, akkor abból az idealizmusból, amelyik kattogott a fejünkben és egyszerre kritikai pozícióból, amelyik dolgozott bennünk, valahogy képesek lettünk volna-e egy jobb társadalom, egy nyitottabb társadalom felé haladni.
– Visszatekintve látsz más opciót? Innen nézve most úgy tűnik, hogy lett volna más lehetőség?
– Azt mondanám, nem lehetett mást cselekedni. Szükségszerűen ez az érzésem, mert nem akarom az önvádat mint személyes önvádat végigvinni az életemen, a másik oldalon viszont nem is akarom elkerülő stratégiákkal felmenteni magamat. Részben ezt látom, hogy a rendszerváltást követően szükségszerűen túlzott, irreális elvárásokkal fordultunk egy új világ felé. Ezt eufóriának lehetne nevezni, amit valószínűleg a kelet-közép-európai országokban mindenhol megéltek, nagyon hasonló módon. Ugyanakkor az is világos volt, hogy mindez szükségszerűen csalódáshoz vezet. És az volt a nagy kérdés, hogy tudunk-e segíteni a társadalomnak abban, hogy ezeket a csalódásait hogyan élje meg. Magyarul, hogy magára marad-e a társadalom a maga csalódásaival, és elidegenedik-e a hatalmi elitjétől. Magyarországon tulajdonképpen ez történt. A csalódásaiban magára hagyott társadalom elidegenedett a hatalmi elittől. Ez szerintem önmagában létrehoz egy olyan viszonyrendszert, amelyben a társadalmi terek egyszerűen – még csak jelentős manipulációs stratégiák sem kellenek hozzá –, záródni kezdenek: és ez a jelenünknek egyre intenzívebb élménye.
– Ebben, jól értem, még mindig ne lássunk pártpolitikát, hanem egyszerűen csak mint társadalmi jelenséget értsük?
– Nem vagyok pártpolitikus, és a társadalom változásait sem látom pártpolitikai ügynek. Az egy másik dolog, hogy az adott döntéshozó hatalmi elit miként tekint a társadalmi viszonyrendszerekre és mit kezd velük. Ilyen tekintetben azt gondolom, hogy a jelenleg hatalmon lévő kormányzó elit a társadalmi feszültségeket inkább használja, semmint hogy a feloldásokat keresné.
– De hát ezt bármelyik rendszerről elmondhatnánk. Ha bármilyen rendszer lenne, akkor is. Vagy akár a megelőző…
– Persze, hiszen a problémánk alapvetően az, hogy nem tudtuk behozni azt a történelmi deficitjét a magyar társadalomnak, hogy valódi demokratikus hagyományokat építsünk ki, nem hoztunk létre egy új, demokratikus alapokon nyugvó társadalmi szerződést, fennmaradtak a társadalmi függésnek az erőteljes hierarchikus hálói, vagyis érezhető a rendiségnek egy itt maradt társadalmi váza. A hiányunk egyszerűen a társadalmi szerződésünk, ami egy látens, mégis pontosan érzékelhető viszonyrendszer. Ezt nem tudtuk létrehozni, és talán egy ideig nem is láttuk, hogy erre szükség van: az eufória, a szabadság elemi és közösségi érzése ezt elfedte előlünk. Ez vált aztán permanens társadalmi krízissé, függetlenül attól, hogy aktuálisan a szavazóbázisok hova szavaznak. És ennek krízisnek a feloldásához meg talán nem voltunk elég türelmesek. Ezek együttesen egy erősen inaktív társadalmi teret hoztak létre, olyat, amiben a szolidaritás, az önzetlenség, az empátia egyre hátrább sorolódtak.
– Nagyon érdekes, amit mondasz, mert tulajdonképpen arról beszélünk, hogy a kortárs kulturális és művészeti élet terepe mindig egy olyan szegmens volt, ami nem feltétlenül bírt épp akkora társadalmi befolyással, vagy legalábbis a rendszerváltás előtt sokkal nagyobbal, mint azóta. Tehát, ennek az egésznek nem is a legitimációja, de a jelentősége egy picit mintha megkopott volna, nem?
– A Covid-időszakban felerősödtek azok a szólamok, hogy a zenész menjen el dolgozni. Ami vulgárisan mégis azt jelenti, hogy az alkotás nem munka. Vagy ha megszólalsz valamilyen társadalmi ügyben – amiként a társadalmi térben megint hangsúlyozottan nem pártpolitikai pozíciókból szólalunk meg, hanem egyszerűen a magunk morálja mentén –, akkor a reakciók egy része kiszámíthatóan az, hogy a zenész ne politizáljon. Ami tulajdonképp nem nekem szól, és nem is annak a hangján szól, aki beírja, megjegyzi, megszólaltatja ezt. Inkább egyszerűen arról tanúskodik, hogy nem törekszünk közös társadalomértelmezésre, szóval, hogy igazából olyan, minthogyha egyre erőteljesebben, egyre szegmentáltabban, egyre távolabb kerülő és egyre kevésbé átjárható világokban üzemelnénk mindenféle dialógus, sőt a valódi dialógus szándéka nélkül. És erre nyilván rárakódik az online tér élménye, amelyikben a virtuális valóságaink arrafelé is tolnak bennünket, hogy ezekben a zárt közösségi terekben legyenek izolált véleményterek, érdeklődésterek s a többi. Én azt képzelem, hogy a mindenkori politikai hatalom felelőssége a társadalmi távolságok folytonos lebontása. Ha arra játszik, hogy ezek a falak merevedjenek, ha arra játszik, hogy ezek a távolságok növekedjenek, akkor az önmagában a társadalmat erodálja. És itt nem politikai érdekekről, nem értékekről beszélek, nem arról beszélek, hogy mondjuk az ultrabalos anarchista gondolat miként akarja fölforgatni a konzervatív polgárit, mert ez egy másik színtér, az ideológiák kalandja, ami szintén fontos dolog, de tök más, mint az a szimpla felelősség, amire utaltam. Ez az ország nem szimplán egy ország, ami egy színre maszkírozható, hanem egy társadalom: ennek a társadalomnak az az érdeke, hogy a lehető legjobban működjön, azaz a benne élő emberek, csoportjaik, közösségeik a társadalmi tér valódi és egyenjogú részeseiként éljenek. Akkor teremthető meg a társadalmi jóllét, ha a társadalom különböző, akár hierarchikusan, akár horizontálisan rendeződő rétegei átjárhatók. Ehhez képest az az egyszerű tapasztalatom, hogy erre nincs szándék sem adminisztratív, sem reprezentatív, sem szimbolikus terekben, tehát az ezeket meghatározó gazdasági és politikai hatalom részéről.
– Az is kérdés azért, az előbb beszéltél róla, hogy most mennyire kötelessége az államnak eltartani vagy fenntartani ezeket az entitásokat, akik a kultúrában mozognak. Nos, 90 után egy picit szabadpiaci körülmények vannak. Ami nem volt azelőtt, tehát akkor ehhez képest magának a kultúrának a létmódja is megváltozik.
– Ez így van.
– És sajnos olyan módon is megváltozik, hogy nagyon-nagyon sok szakmai szűrő eltűnik minden doméniumban: zenében, irodalomban, bármiben. És amikor eljön az a pillanat, hogy fogod a kéziratodat, és a sarki nyomdában kinyomtatod, és te attól kezdve költő vagy, vagy felvetted a gitárt a nyakadba, és a sarki kocsma teraszán vagy a YouTube-on eljátszod, hogy te vagy Jimi Hendrix, kicsit átírja a hagyományokat. Tehát honnan tudjuk ezt nagyon magabiztosan eldönteni, hogy itt akkor honnan kezdve beszélünk kulturális értékről? Meddig beszélünk dilettantizmusról? Kinek higgyük el, hogyha a kultúra nevében szólal meg? Azzal, amit elmondasz, egyet is értek, de nagyon utopisztikusan hangzik.
– Olykor, ha nagy teoretikus vitákat folytatunk a barátainkkal, az a tapasztalat, hogy az egyetértéseinket zavaróan természetesnek tekintjük, mintha esztétikai szempontból volna azért valami közös normatív akaratunk, ami alig-alig van kiszolgáltatva az adott művek világképi, ideológiai különbözőségének. Az én alapállásom jellemzően egy zavaróan naiv idealista pozíció…
– Ha elolvassák ezt az interjút, kiderül, hogy még elitista is vagy velem együtt. Merthogy olyan dolgokról beszélünk, ami szerintem sokaknak nem fog tetszeni. Egyáltalán miért tesszük fel azt a kérdést, hogy ők esetleg nem kultúrát művelnek?
– Hadd induljak távolabbról, az alkotó közösség példájából. A 30Y alkotó közösség, ugyanakkor persze egy szervezet is szükségszerűen. Ami szabályozza, az az alkotás, hiszen erre vállalkozik, azaz akkor működik ideálisan, ha belső viszonyait az alkotás természete szerint rendezi. Ez nálunk a szeretet anarchiája, amiben nincsen szükség arra, hogy tekintélyek szabályozzák a működésünket, mert mindenki egyszerűen arra figyel, hogyha nem is tudatosan, de mégis pontosan érti és tudja a maga kompetenciáit, ezekhez kapcsolódóan azokat a viszonyrendszereket, ahogyan és ameddig bizonyos dolgokba beleszól vagy nem szól bele. Képzelj el egy társadalmat – micsoda idealista pozíció –, amelyben azt feltételezzük, hogy vagyunk egy társadalomban, amelyikben mindenki tudja, jól érti és jól értelmezi a maga szerepét, és ennek mentén cselekszik.
– A gyakorlatban meg nem így van ez.
– Persze, de folytatom: kihagyjuk ebből a gondolkodásból az önzést, az önérdeket, és a helyére a közösségi érdeket tesszük, a mások szabadságát a magunké elé, ésatöbbi. Ez az, amiben tulajdonképpen hiszek. Ehhez képest számomra minden más társadalmi tér, minden más kulturális rendszer vagy kulturális intézményrendszer már kompromisszum. Nem tudom, érted-e, hogy honnan indulok. A művészetekben, így az irodalomban is, azt gondolom, hogy nem kizárólagos kánonok létrehozására kell törekednünk, inkább párhuzamos, alternatív kánonok töltik be a művészeti tereket.
– Legyenek párhuzamos kánonok, de azért minden kánonrendszer, és minden kánon valamilyen értékelvűség mentén artikulálódik.
– Igen, és most nem rángatnám ide persze a bevezetés az irodalomtudományba kurzusokat, viszont az világos, hogy a kánonok – és akkor ilyen tekintetben egyetértünk – nem csupán szövegeket termelnek meg, hanem időről időre értékrendszereket, esztétikai, poétikai elvárásokat, amelyek mentén berendezik a maguk tereit, és ezekhez kapcsolódóan pedig kidolgozzák a maguk tekintélyeit is. Ezek a tekintélyszemélyek nem valahonnan érkeznek, és éppen azáltal lehet hitelük, megbízhatóságuk, hogy az adott kánon vagy kulturális tér termeli ki a maga számára azokat.