Ilyés Krisztinka először prózai alkotásaival kápráztatta el az olvasóit, majd a líra világában találta meg önmagát. Még gyerekként találkozott az irodalom szépségeivel, és most, fiatal felnőttként mondhatni ugyanolyan gyermeki lelkesedéssel veti bele magát az alkotás folyamataiba. 2021-ben jelent meg Papírcsillag című verseskötete, melynek létrejöttéhez elengedhetetlennek bizonyultak mindazon tapasztalatok, impulzusok, melyek az elmúlt években érték. Erre az útra visszatekintve beszélgettünk tanulói időszakairól, írói hagyományokról, alkotótársakról, de még a zenei ízlésére is volt időnk kitérni.
– Ötödikesként találkoztál először Farkas Wellmann Endrével és általa az irodalommal is, azóta viszont végigmentél egy viszonylag hosszú tanulmányi úton, kezdve az udvarhelyi Benedek Elek Pedagógiai Líceummal, majd a kolozsvári BBTE Bölcsészettudományi kara következett, most pedig az ELTE mesterképzésének elvégzése van folyamatban. Mindeközben az Előretolt Helyőrség Íróakadémia diákjaként is tevékenykedtél/tevékenykedsz. Mit adtak neked ezek az intézmények? Milyen módon alakították írói alkotásmódodat?
Ez a pár év, amit ezek az intézmények és helyszínek kereteztek, sokat segített abban is, hogy megértsem és elfogadjam, hová is tartozom valójában. Mindegyik város földrajzi értelemben is eltávolított a bizonyos otthontól, amely természetesen egyrészt a fejlődésem javára szolgált, másrészt viszont sokszor magával ragadott egy – kimondhatatlannak látszó – bizonytalanság is, ami csakis a szövegeimen keresztül vált jelenvalóvá. Mindegyik városban megtanultam valami újat, de mindegyikben hagytam is valamit magamból – hiszen voltak történetek, amelyek végül papírra kerültek. A hangom és alkotásmódom nem, csak a világlátásom változott és alakult, hiszen az évek tapasztalatai megtanítottak egy-két dologra, köztük arra is, hogy semmi sem történik ok nélkül, mindenből tanulhatunk, és ezeket az újabb élménysorozatokat, gondolatokat a verseim sorai közé is elrejtettem.
– Eddigi írásaidból úgy tűnik, hogy a próza és a líra világa is közel áll hozzád; mint az első kötetedben is megmutatkozik, a kettő között ingadozol. Mi vezetett rá arra, hogy a két műfaj ötvöztetésében (is) alkoss?
Gyerekkoromban a líra és a próza külön foglalkoztatott – de így van ez most is. A Farkas Wellmann Endre által kialakított irodalmi körök délutáni programjai voltak azok az elsődleges inspirációs források, amelyek miatt az írás felé húz a szívem. Akkor még nem tudtam eldönteni, hogy a versírás vagy esetleg a próza az a műfaj, amely biztosabb talajt ad számomra, így mindkettővel – mindenféle tudatosság nélkül – játszadoztam. A hangulatomtól függött, hogy milyen formában írom le a történeteimet. Az általános iskolában a próza dominált, a középiskolai éveim során viszont már a lírába írtam bele magam. De a kettőt sosem akartam együtt, ötvözésszerűen csinálni. A Papírcsillag című debütkötetembe azért került bele a novellaciklusom prózaversként áttördelve, mert Orbán János Dénes szerint a prózáim sorai is a költészetet testesítik meg. Akkor még nem teljesen értettem, miről beszél, de utólag egyetértek vele.
– Az általad említett novellaciklus – és aztán a prózaversként átdolgozott műalkotás – története egy számodra fontos személyt állít a fókuszba. Hol van most Feri bácsi az életedben?
Feri bácsi végigkövette azt a bizonyos vándorutat, amiről már a beszélgetés elején is szóltam. Tulajdonképpen senkivel nem lehet azonosítani, de vannak olyan emberek az életemben, akik olykor Feri bácsi jelmezébe bújva segítik az előrelépéseket. Sokszor viszont egy-egy fel- és megismerés jellegű állapot is helyet kap a Feri bácsival való kapcsolatomban – s remélem, nemsokára szöveg formájában is kiteljesednek az újabb élmények.
– Többször hallhattuk tőled, hogy a személyiséged alapja a gyermeki éned, és tulajdonképpen ez a gyermeki attitűd uralkodik a kötetedben is. Hogyan tudsz visszatalálni mostanság ehhez a nézőponthoz, amikor egyre inkább szembe kell nézned a felnőttélet viszontagságaival, a munka és az otthoni teendők monotonitásával?
Azt hiszem, a gyermekén a bohóságban rejtőzik – az ember, akarata ellenére sem tud teljesen eltávolodni tőle. Az más kérdés, hogy fokozatosan háttérbe szorul, hiszen az élet velejárójaként felnőtté válunk, munkát vállalunk, hogy először eltarthassuk magunkat, majd később a családunkat. A gyerekvilág és aspektusai mindvégig motoszkál bennünk.A legkönnyebben akkor tudom szabadjára engedni ezt az énemet, amikor hazatérek Alfaluba: ilyenkor a család együtt ül a vasárnapi ebédhez, úgy beszélgetünk, mint évekkel ezelőtt, pár órát felelősségmentesítve elszakadok a városi és felnőtti világtól, és ismét a szüleim kicsi lánya leszek. Valójában a felnőtté válás sem olyan egyszerű folyamat – a tizennyolcadik életév betöltése csak a hivatalos papírügyeket, jogokat és kötelességeket kalkulálja át, az viszont sok időbe telt, amíg megértettem, hogy innentől kezdve – bár a családom támogatására mindig számíthattam – valóban a saját magam útját kell járnom. Ez nemcsak pénzügyi okokból volt nehéz, lelkileg is épp olyan hepehupás ez az út; hosszú időbe telt, amíg megtanultam tisztelni magam annyira, hogy felnőttként nézhessen vissza rám a tükörképem.
– Egyetemi éveid során megismerkedtél az irodalom alakulásának történetével, a XV–XVI. századtól kezdődően egészen mostanáig. Mint fiatal kortárs költő miben és mennyiben tartod fontosnak a gyökerek megismerését, megőrzését vagy akár felelevenítését?
A kortárs irodalom fogalma nem létezne a mögötte hosszú sorokban rejtőzködő és felsorakozó elődök névsora nélkül. Talán épp az a baj, hogy így is alighogy létezik – a múlt századok irodalma megmutatta, hogy az alkotás, legyen az mesterség vagy művészet szerint ismert, érdemes, illetve életmentő folyamat. Az irodalom közösségalkotó ereje nem távoli a jelenünkben sem, csak épp másképp mutatkozik meg. Nehéz, sőt lehetetlennek tűnő feladat lenne úgy alkotni, hogy ne gondoljunk közben Adyra, József Attilára, Kosztolányira vagy akár Petőfire, de beszélhetünk prózamesterekről: Jókairól, Móricz Zsigmondról is. A kortárs irodalmat is ezek a nagy szerzők éltetik, hiszen minden harmadik-negyedik vers és próza az ő hatásuk által született, közvetve vagy közvetlenül is belekerülnek egy-egy újabb alkotásba. Az írást általában megelőzi az olvasás, s így a múlt századok kánonjai folyamatosan velünk élnek, mi éltetjük őket. Persze az irodalmi paradigmák változnak, így a különböző témák és formák sem feltétlenül maradandó jellegűek. Sajnos nekem nincs meg az a tehetségem, amely néhány fiatal alkotótársamnak, például Gál Jánosnak, ő igazi antik formaművész, a klasszikus versek híve.
– A klasszikus vagy kortárs írók közül kinek a művészi világa áll hozzád a legközelebb, határoz meg a legjobban, és miért?
Rengeteg nevet felsorolhatnék, aki közel áll hozzám, inspirált és jelenleg is ihletforrásként szolgál. Érdekes, hogy az első pozitív olvasmányélményeim egy olyan szerző műveihez kötődnek, akit maga az irodalom sem akar igazán befogadni – Rejtő Jenő a mai napig a magas- és a ponyvairodalom között ingadozik. Nem biztos, hogy kell lennie egyetlenegy embernek, aki meghatározza a hangomat, alkotásmódomat, hiszen az előbbi válaszomban is több nevet felsoroltam, akik nélkül nem lennénk azok, akik jelenleg lenni tudunk. Talán a névfelsorolás helyett a szövegeim árulkodjanak arról, kik azok a nagy mesterek, akiket akaratlanul is megidézek.
– Az Előretolt Helyőrség Íróakadémia képzéseinek köszönhetően kiléphettetek az alkotók önálló, magányos világából, és a szélesebb nyilvánosság előtt is megmutatkozhattatok. Hogyan látod ezt a csapatot: a közös gondolkodás/alkotás milyen módon járult hozzá a saját művészi hangod, gyakorlatod fejlődéséhez?
Az Előretolt Helyőrség Íróakadémia nagy megváltás volt számomra, mert az alfalvi irodalmi órákat leszámítva nem voltak hasonló tapasztalataim a nagyvilágban. Az alkotást mindenképp magányos műfajnak tartom – viszont az akadémia segített abban, hogy megismerjem, az írásnak is vannak tanulási fázisai. A pandémia előtti időszak értelemszerűen sokkal szervezettebben működött, havonta feljártunk Budapestre, itt pedig nemcsak a saját alkotó korosztályommal ismerkedtem meg, hanem olyan neves költőkkel és írókkal is, mint Lőrincz P. Gabriella vagy Horváth László Imre. Egy olyan közegre találtam, akiket foglalkoztattak az írásaim, véleményezték – építő kritikákkal illették, adott esetben dicsérték. Persze azzal a havi egy hétvégével nem váltottuk meg a világot, de számomra erőt adott: további alkotásra ösztönzött, ezúttal viszont figyelembe véve azt az elméleti és gyakorlati tudást is, amit az akadémia oktatói nyújtottak számunkra.
– Most azonban lépjünk ki egy kicsit az íróakadémia kapuin, ugyanis te a nagy egész, a kortárs irodalmi élet részese is vagy egyben. Hogyan látod ezt a színes társaságot?
Nemrég írtam egy ars poeticának is mondható verset, abban is azt fogalmaztam meg, amit a környezetemben látok: az irodalom kezdi elveszíteni önmagát, a különböző szekértáborokat éltető politika telezsúfolja a saját mérgező eszméivel, s így a valódi érték, amit az irodalom képvisel(hetne), homályba merül. Ez nem jelenti azt, hogy ne találkozhatnánk jó szövegekkel – tele van a paletta jobbnál jobb alkotásokkal, olyan szerzőkkel, akiket érdemes követni, mert nemcsak írásra buzdítanak, hanem megmutatnak valami olyat a világból, amit eddig kitakarva hagytunk a látómezőnkön.
– Mesélj olyan élményekről, amikor közösen dolgoztatok valamin írótársaiddal. Mik voltak ezek, hogyan élted meg az ilyen pillanatokat?
Az akadémia egyik szakmai hétvégéjén két alkotótársammal, Drávucz Zsolttal és Kovács Újszászy Péterrel közösen írtunk verseket. Mindkét pályatársamnak ismertem a munkáit, költészetét, így nem volt nehéz egymásra hangolódni. Az eredmény, számunkra is meglepő módon, egészen elfogadható lett. Később Zsolttal egy négykezes versünk az Irodalmi Jelen oldalán is megjelent. Egy másik jellegű közös projektem Demeter Arnolddal volt, akivel egy táncszínházi előadás dramaturgiai munkáit végeztük el. Ez a feladat már felelősségteljesebb vállalkozás volt, nem csak játszadoztunk a szavakkal, több művészeti ágat kellett egybeforrasztanunk. Ezek az élmények és tapasztalatok nagyon különlegesek számomra – ahogy mondtam, az alkotás magányos műfaj, de ezeknél az eseteknél rájöttem, hogy vannak olyan írótársaim, akikkel nagyon sok közös mondanivalónk van, és a forma is hasonló, amiben megszólalunk.
– A költészeted hogyan kapcsolódik a zenei világhoz, kiket és milyen stílusú zenéket szoktál hallgatni?
Alapvetően a rock műfajában érzem magam otthon, legyen az heavy metal vagy alternatív rock. A költészetem viszont az utóbbihoz kapcsolódik inkább – a legtöbb inspirációt az Esti Kornéltól, a 30y-tól és az Elefánttól kapom. Az ő szövegviláguk szinte minden téren megegyezik az enyémmel; mindegyikük elég erős lírai ruhába öltözteti a hangszerelést, amivel nemcsak a hétköznapi dolgokat, nemcsak történeteket mesélnek el, hanem különleges érzelmi töltöttségű atmoszférát alakítanak ki.
– Tudnál olyan élményről mesélni, amikor a zene segített hozzá a versed megírásához?
Van egy Kedvenc felhőmnek című versem, ez címazonos az Elefánt egyik dalával. Volt egy időszakom, amikor rongyosra hallgattam ezt a dalt – épp egy se veled, se nélküled állapottal küzdöttem. Az Elefánt pedig azt énekelte, amit akkor éreztem – de hát ettől és erre jó a zene és a költészet, nem igaz? Végül egy saját költemény is született mindebből.
– Melyik az az együttes, amelyik, ha bejelenti, hogy ma este koncertet ad Budapesten, te mindent félredobva ott tombolsz majd az első sorban?
Sok együttes nevét felsorolhatnám, de most azt a nevet fogom elárulni, amelyiknek a koncertjére tegnap este vásároltam jegyet. A Pink Floyd énekese, Roger Waters jövő áprilisban ad koncertet Budapesten, én pedig – ha törik, ha szakad – biztosan csápolni fogok a közönség soraiban.