Fajtája szerint magyar, fajtársai szerint pedig idegen az erdélyi közegben a film főszereplője, Talpas kutya, ahogy a gazdája is az. Egyfajta utolsó mohikán, fajtáját továbbtenyésztésre alkalmatlannak mondják a szakemberek, épp ezért az utódnemzésre, vérvonala tisztaságának megőrzésére kevés esély mutatkozik. A kisebbségi sorsmintát a kutyák világában követő film a nemzetpolitika kudarcos eseményeit felvillantva – a rendezői szándék szerint is – az erdélyi magyarság, de általánosítva a kisebbségi létmód identitásának életesélyeiről beszél.
– Mik voltak az első reakciók a filmre? Mit mondasz így, túl az első 4-5 bemutatón?
– Az volt az érzésem, hogy a közönség értette a poénokat. Ha nem is hahotáztak mindenhol, de az arcokat néztem, és általában mosolyogtak. Páran viszont komor arccal nézték végig, én is kíváncsi lennék, hogy miért.
– Legalább háromféle közönségen tesztelhetted a filmet: látták románok, erdélyiek és anyaországi magyarok. Milyen visszajelzések érkeztek eddig?
– Egyelőre inkább pozitívak a kritikák. Ha ki is emelnek néhány, véleményük szerint kevésbé sikerült részletet, a végkicsengést pozitívnak érzem. Azt, hogy kinek nem tetszett, nem tudom, mert egyelőre nem jöttek oda hozzám kinyilvánítani nemtetszésüket. De hallottam, hogy vannak olyanok is, akik utálják a filmet. A bukaresti és budapesti közönség önfeledtebben mulat a filmen, az erdélyiek, és köztük főleg a magyarok, visszafogottabbak. Szerintem vagy azért, mert számukra fájdalmasabb az, ami a humor mögött van – hiszen őket közvetlenül érinti –, vagy azért, mert az ő szempontjukból túlságosan leegyszerűsítettem egyes dolgokat annak érdekében, hogy az olyan nemzetközi közönség is értse, amelyiknek fogalma sincs az erdélyi helyzetről.
– A kutyák világában (is) leképeződő erdélyi sorsminta mennyire tud átadni üzeneteket – mert gondolom, ez az egyik erős alkotói szándék –, vagy a humor elfedi, netán bagatellizálja a politikai tartalmat?
– Szerintem nem bagatellizálja a politikai üzenetet – legalábbis,ha a románok és lengyelek érteni vélték, legalábbis egy részét, akkor azt jelenti számomra, hogy nem fedi el a politikai üzenetet, de nem lep meg, hogy neked Magyarországról nézve (ahonnan évek óta nem hallottam egyetlen mérsékelt politikai megnyilvánulást, csak radikálisat) bagatellizálásnak tűnik, ugyanis a film szándékom szerint nem áll be abba a fajta politikai diskurzusba, amely manapság Magyarországon folyik, mert abból nem látom a kiutat. Feltett szándékom volt, hogy más stílusban beszéljek ezekről a dolgokról, úgy, hogy közben öniróniát is gyakorlok, és szembenézek a saját gyengeségeimmel is, hátha akkor azok is, akik másként gondolkodnak, mint én, hajlandók lesznek szembenézni saját tévedéseikkel. És igen, remélem, hogy ez a fajta megközelítés képes átadni üzeneteket – hiszen ha nem remélném, nem készítettem volna el ezt a filmet.
– Transzszilvanizmuskritikának és értelmezhető a film: regionalitás versus nemzetpolitikai megközelítés. Meglátásod szerint a regionális megközelítésen alapuló erdélyiség milyen jövőbeli esélyekkel bír?
– Szeretném azt hinni, hogy van esélye, de manapság már pesszimista vagyok. Az az érzésem, hogy ugyanott tartunk, mint amikor Hamvas Béla megírta az Öt géniuszt, amelyben szerintem nagyon pontosan megfogalmazza az erdélyiség problémáját azáltal, hogy kimondja: az a tragédiája, hogy képes lenne létrehozni önálló szellemi központot, de ez sem Budapestnek, sem Bukarestnek nem érdeke. Egyébként ezt Alexandru Cistelecan is elmondja román oldalról a Provinciában. Amíg a nemzetállamiság eszméje ennyire erős, mint manapság, nem is lesz érdeke egyetlen félnek sem. Addig csak nemzeti erőforrásként tekint rá mindkét központ, amelynek hatása alatt áll. Ez nem kritika, mert miért is várnánk el, hogy olyasmit csináljanak, ami nem érdekük. Ez tény, amivel szembe kell néznünk. Én azért élek Erdélyben (vagyis periférián), mert már nem tudom elképzelni máshol az életem, és abba az újabb tévhitbe ringatom magam, hogy attól lesz jobb, hogy manapság a normalitás elkezdett kivonulni a perifériára, és a periférián élve is lehet olyat alkotni, amire a központ is odafigyel.
– A történetben félre nem érthető analógiákat mutatsz fel az emberek és a kutyák társadalma között, de míg az egyik kulturálisan determinált, a másikat az ösztönök vezérlik, az analógia mégis működik. Kinek szurkolsz? A kutyáknak vagy az embereknek?
– Szerintem a kultúrára való igényünk is ösztönös. A valamilyen közösséghez való tartozásunkra való igény talán az egyik legerősebb ösztönünk, és ez az emberek esetében elsősorban egy bizonyos kultúrához való tartozáson keresztül valósul meg. Ezért szerintem a kultúránkhoz való ragaszkodás is ösztönös. Ráadásul ugyanúgy ragaszkodunk a hamarabb belénk rögződött kultúrához, mint ahogyan a kutyák ahhoz, akit vagy amit hamarabb megismernek. A pásztor azért nem babusgatja a kölyökkutyát, hogy az ne hozzá kötődjön, hanem a juhokhoz – azokat tekintse családjának és azokat védje. Nem tudom, ez mennyire tudatos, de nyilván megfigyelte, hogy ha babusgatja, akkor nem az állatokra figyel, hanem rá, és folyamatosan mellette akar lenni. Ha viszont nem törődik vele, a juhokat fogja a családjának tekinteni, és amikor rájön, hogy ő az erősebb, azokat akarja védeni. Mi is ilyenek vagyunk. Hiába derül ki rólunk, hogy genetikailag más kulturális közeghez tartozunk, azt követjük, ami belénk rögzült. Az, hogy a genetikai tesztemből kiderült, hogy van bennem 2,7 százalék indiai eredet, ami, ha hozzáadjuk a többi ázsiai és balkáni százalékot (ahol valószínűleg végigvonult az időközben cigány néppé alakult Indiából elindult lakosság), akkor akár egynyolcad vagy 1/16 cigány eredetre utal, semmit sem változtat azon a tényen, hogy én magyarnak tartom magam, mert kulturálisan az vagyok. Nem fogok átváltozni romává, mert megtudtam, hogy genetikailag közöm van Indiához. Mert ami kulturálisan rögzül, az erősebb, mint a genetika – lásd janicsárok. Egyébként a cigány kultúrához való vonzódásom sem a vér szava, hanem az is a magyar táncházkultúrának köszönhető.
Szóval én nem állítanám szembe egymással az ösztönt és a kulturális determináltságot, hiszen a kutyaugatás az emberi beszéd utánzása, mert az emberi világhoz való alkalmazkodási vágyból jött létre – tehát az is egy fajta kultúra… kutyakultúra. És az emberi beszéd is, habár kulturálisan determinált, tulajdonképpen ösztönös. Vegyük például a káromkodást! Miért is kellene vagy az egyiknek, vagy a másiknak drukkolnom? Hiszen a kutya az embernek a legrégebbi szövetségese.
– Szépen nyitva hagyod a film végét, a zárásban mégis kemény üzenetek vannak: az egyik, amikor elfogadod a család döntését, hogy a kuvaszkölyök maradjon a háznál, de alternatívaként felkínálod a modern kor megoldását is, a klónozást. Ezzel a jelenettel zárul a film, de itt az örömöd mintha nem lenne őszinte. Pedig „csupán” lehetőségekről beszélsz.
– Mert az egy ironikus megfogalmazása annak a keserű ténynek, hogy ha valamivel túlzottan elkéstünk, akkor azt már csak egy új életben lenne lehetőségünk helyrehozni. Ez talán a legnagyobb frusztrációm, hogy ami a NAGY történelem szempontjából csupán egy pillanat, az az én életem és alkotói pályafutásom szempontjából végzetes lehet, mert már egyre kevesebb időm van kivárni a lehetőségeket, vagyis: a nagy történelem szempontjából például tíz év (ami alatt folynak különböző belső politikai küzdelmek) semmi, de az én alkotói pályafutásom szempontjából (amely igencsak issza a levét a mindenféle kultúrpolitikai viszálykodásoknak) igencsak sok. Vagyis lassacskán engem is klónozni kellene, hogy megkaphassam azokat az esélyeket, amelyekről a jelenkori történelem „természetes” folyása miatt lemaradtam.