Szóval végül az asszonyt is dobtam. Mert most egy olyan első osztályú csajom van, amilyenről ti csak álmodhattok, vagy amilyent a vonatablakon keresztül kerestek. Ahhoz még nem nyúlt hozzá senki. Ezzel nincs ám hetyegés meg hentergés, mint a Brucsó húgával vagy az Irénnel.
1.
Hárman voltak a híd közepén. Selyem pajtás a vaskorlát tetején ült, a másik kettő az oldalának támaszkodott.
– Sejtettem, hogy itt lesztek – fordult Selyem pajtás Vakihoz. – Olcsó szórakozás hülye gyerekeknek. Meddig csináljátok még?
– Amíg a hidat javítják és lassabban járnak a vonatok.
– Na és mi az ábra?
– Semmi.
– Fogadjunk, hogy ma sem jött el.
– Eddig nem. Nagyon gyér a felhozatal. Csupa üres vagon, mint mindig. Csak az egyik ablakon dugta ki a fejét valami bányarém.
– Akkor minek dekkoltok itt?
– Hátravan még a fél tízes.
– Te gyökér, hallom, elfutottál a húgom elől.
– Képzelheted, hogy meglepődtem. Téged kerestelek, erre ő nyitott ajtót ruha nélkül.
– Ruha nélkül? Azt nem hiszem. Nem szokott ruha nélkül ajtót nyitni.
– Jó, jó. Csak a melle volt kint.
– Na és, mi van abban? Inkább azt nézted volna. Nem kellett volna elfutni. Talán nem láttál még meztelen nőt?
– Attól függ…
– Mindjárt gondoltam. Azért is tűntél el, mint a kámfor. Pedig ki is jött és kétszer utánad kiabált.
– Attól még jobban begyulladt – röhögött közbe Lénu.
– Neked nem osztottak lapot! Mit játszod az eszed? – támadt rá Vaki. – Megnézném, hogy mihez kezdenél egy meztelen nővel?
– Hát el nem futnék. Az biztos.
– És azonkívül? – kérdezte Selyem pajtás. Cigarettát vett elő, rágyújtott, megkínálta a másik kettőt, tüzet adott nekik, majd Vakihoz fordult.
– Hát te? Ja igen, te lazán elfutnál. A húgom lebuktatott. Szerencsétlen pancserek vagytok mind a ketten, az az igazság. Még a bagót is úgy tartjátok a mancsotokban, mint kurva a liliomszálat. És nem szívjátok mellre. Ahogy a nőket se veszitek komolyan. A vonatablakon keresztül akartok becsajozni. Megáll az eszem. Nincs hozzájuk semmi érzéketek.
– Neked bezzeg van.
– Hát nem is a vonatablakon keresztül keresek magamnak csajt. Tudod, hogy hívnak engem?
– Hogy tudom-e a neved? Mi az, becsavarodtál?
– Te köcsög! A nők hogy hívnak. Róluk beszéltünk, nem?
– A nők?
– Azok hát.
– Mit tudom én.
– Selyem pajtásnak.
– Nem mondod.
– A hajam miatt, amiért olyan puha.
Bal kezével beletúrt vörösesbarna, sűrű sörényébe, majd gondosan megigazította a farzsebéből elővett fésűvel.
– Csak a szád jár – mondta Lénu.
– Persze hogy jár. Duma is kell hozzá. Azzal lehet őket levenni a lábukról. Érted? A lábukról. De ha érdekel, megsúgom neked, hogy nemcsak a szám jár. Eddig három nőm volt, a kisebb kalandokat leszámítva. Egy pedig pont most van folyamatban. Nem rossz eredmény a koromhoz képest. Hozzátok képest meg egyenesen világcsúcs. Igaz, egy darabig nálam is akadozott a dolog, aztán tavaly beindultam ezerrel.
– Mondom, hogy csak a szád jár. Ezt a fal szöveget! A korodhoz képest… meg hozzánk képest… meg hogy beindultál ezerrel. Legalább egyet mondj a háromból, akit ismerünk.
– Hát először is! Úriember nem szokott az ilyesmivel dicsekedni. Ez alapszabály. De ha annyira piszkálja a csőröd, megmondom mind a hármat.
– A nevüket is?
– A nevüket is.
– Na mondd!
– Az első a Brucsó nővére volt. Megfelel? Azt ismered, ugye?
– Azt a repedtsarkút? Azzal csak az nem fekszik le, aki nem akar.
– Repedtsarkú vagy nem, valahol el kell kezdeni. Jobb, mint a vonatablak. Szóval egy időben sokat jártam hozzájuk, ez meg folyton félmeztelenül tette-vette magát előttem, úgy dörgölődzött hozzám, mint a macska. Eleinte csak sutyiban smároltunk, aztán egyszer elkaptam. Jobban mondva ő kapott el engem. Éppen úgy alakult, hogy nem volt otthon senki. Ezzel megvolt a kezdő lökés. Mondom, a kezdő lökés. Jó, mi?
– Kaptam volna el én is a húgodat? Vagy ő engem? Nálatok sem volt otthon senki.
– Csak az kellett volna! El is törném a derekad. Ráadásul ő nem a nővérem, hanem a húgom. Micsoda különbség!
Elpöckölte a majdnem tövig szívott cigarettát a korlát fölött, a csikk az esti szürkületben szikrát szórva bukdácsolt le a mélybe.
– Na és a második? Ki volt a második? – kérdezte kelletlenül Vaki. Már megbánta, hogy közbeszólt, és most úgy kell tennie, mintha érdekelné a dolog. Mintha bedőlt volna.
– Az Irén. Ismeritek mind a ketten.
– Az Irén? Ne röhögtess már. A nyúlszájú Irén? Berosálok. Olyan ronda, mint a világháború. Ingyen se kéne. Az egész környék rajta gyakorol. Kísérleti nyúlnak használják. És megvan vagy negyvenéves.
– Annyi azért nincs. Legfeljebb harminckilenc.
– Ez humor akart lenni?
– A szája meg kit érdekel? Az ilyennek az ember letakarja az arcát egy újságpapírral, aztán adj a testének, ami belefér. A Brucsó nővére mutatott egy pár jó figurát, kíváncsiságból szóltam ennek az Irénnek, hogy jöjjön ki este a parkba, gondoltam, kipróbálom rajta. A változatosság kedvéért. Nem kellett kétszer mondani. És úgy nyivákolt közben, mint a bagzó macska.
Lénu dőlt a nevetéstől.
– Ezt nem hiszem el! Biztos nyivákolás közben keresztelt el Selyem pajtásnak, mi? Mert amúgy két értelmes szót sem tud kinyögni. Szóval ő a keresztanyád?
– Á, dehogy. Selyem pajtásnak a harmadik nevezett el. Egy elvált asszony! Nem a ti köreitekből való, nem is mondom meg a nevét.
– Ja, így könnyű. Azt ígérted, hogy a nevüket is megmondod.
– Tavaly év végén történt, karácsony körül. Akkoriban éppen a postánál voltam újságkihordó. Megkért, hogy vigyem fel neki minden reggel az újságjait a második emeletre. Mert többet is járatott. Mindenféle színes magazint meg ilyesmiket. Amikor becsengettem hozzá, eleinte az ajtóban panaszkodott, hogy ő mennyire magányos, különösen ilyenkor, az ünnepek táján. Én meg vettem a lapot, láthatta, hogy nem egy tuskóval van dolga. Aztán egyre beljebb engedett. Felfogtátok, ugye? Egyre beljebb. Végül az ágyban kötöttünk ki. Részletekbe nem megyek bele. De ez nem olyan volt, mint másik kettő. Ez finom, művelt nő. Bárhol meg lehetne jelenni vele. Nyugodtan megnézhetnétek.
– Meg is nézném magamnak…
– Szóba se állna ilyen csóróval, mint te. Legfeljebb csókolomot köszönhetnél neki, azt is három lépésről. A lakása tele van könyvvel. És micsoda modora van! Olyasmiket mondott, hogy kezeljem bizalmasan a kapcsolatunkat, meg hogy teljes diszkréciót kér tőlem, mert ő jobb körökből való. Szóval, hogy ne járjon el a szám, ha nem értenétek. Na ő nevezett el Selyem pajtásnak. Nem tudom, honnan vette. Talán olvasta valahol.
Megint beletúrt vörösesbarna, sűrű sörényébe, majd gondosan megigazította a farzsebéből elővett fésűvel.
Lénu kezdte beleélni magát a dologba.
– És egyszerre csináltad mind a hárommal? Úgy értem, váltogattad őket? – kérdezte most már érdeklődve.
– Ugyan már! Amelyikből elegem lett, azt dobtam. Először a Brucsó húgát, utána meg az Irént…
Vakit azonban nem tudta levenni a lábáról.
– Na attól nehéz lehetett elbúcsúzni. Képzelem…
– Ide figyelj, te köcsög! Belőlem akarsz te hülyét csinálni? Ahhoz korábban kell felkelned. Ne szólj bele a felnőttek dolgába. Szóval végül az asszonyt is dobtam. Mert most egy olyan első osztályú csajom van, amilyenről ti csak álmodhattok, vagy amilyent a vonatablakon keresztül kerestek. Ahhoz még nem nyúlt hozzá senki. Ezzel nincs ám hetyegés meg hentergés, mint a Brucsó húgával vagy az Irénnel. Nemhogy megcsókolni nem hagyja magát, de a kezét se engedi megfogni. Csak sétálni lehet vele meg beszélgetni. Délután is vele voltam, azért nem találtál otthon. Utána meg hazakísértem. Este hétkor szigorúan otthon kell lennie.
– Pizsamaosztásra? Hogy oda ne rohanjak!
– Vedd úgy, hogy nem hallottam. Igaz is! Mit csinálnál, ha mondjuk most a fél tízesen végre meglátnál egy ilyent?
– Hogyhogy mit csinálnék?
– Mit csinálnál, hogy ne menjen tovább?
– Hogy velem maradjon?
– Igen, hogy veled maradjon
– Ezen még nem gondolkodtam.
– A kerekek közé dobnád magad?
– A kerekek közé? Azt azért nem.
– És ha valahogy mégis fel tudnád csípni, de nem kellenél neki?
– Ezen sem gondolkodtam.
– Akkor a kerekek közé dobnád magad?
– Szállj le rólam!
– És te? Te odadobnád magad?
– A kerekek közé? – kérdezte megszeppenve Lénu.
– Igen. A kerekek közé.
– Nem én. Legfeljebb integetnék neki. Hátha leszállna a következő állomáson.
– Integetnél? Mint egy stoppos az út szélén? Vagy megállnak neki, vagy nem. És hogy leszállna a következő állomáson? Ennyire lökött azért te se lehetsz. Itt dekkoltok hetek óta valakiért, de ha eljönne, a kisujjatokat se mozdítanátok érte. Hagynátok, hogy továbbmenjen. Ahogy mondtam. Nem szívnátok mellre. Ennél még a Brucsó nővére vagy az Irén is százszor többet érdemel. Nem is szólva az elvált asszonyról. De minek is tépem a számat? Ide se figyeltek.
– Csönd! – mondta Vaki. – A fél tízes.
– Igen, a fél tízes – jött izgalomba Lénu is.
– Én nem hallok semmit.
Messziről halk kattogás hallatszott, majd hamarosan feltűnt a két kerek gömb, amit a mozdony lámpái hasítottak ki a sötétből. A halk kattogás lassanként hangos csikorgásba ment át, és a vonat lépésben haladva már oda is ért a híd elé. A kivilágított ablakok négyszögei jóformán üresen húztak el a szemük előtt, csak az egyiken hajolt ki egy férfi a fülledt nyári estébe, a másik mögött egy idősebb nő ült, a harmadikon keresztül pedig egy fiatal pár látszott összebújva.
– Na, ez már foglalt – mondta Lénu lelombozódva.
Vaki Selyem pajtásra nézett.
– Legalább nem kell a kerekek közé dobni magunkat – mondta.
– Megint megúsztátok. Ha jól tudom, az Irén most éppen szabad.
– Nem mondod…
– Majd szólok neki az érdeketekben.
– Akkor mára ennyi.
– Húzzunk haza!
2.
Ketten támaszkodtak a híd közepén a vaskorlát oldalának. A tetejére valaki egy kis, kerek koszorút kötözött.
– Nem a szülei tették ide – mondta Vaki. – Jártam náluk. A húga nyitott ajtót.
– Nem futottál el? – kérdezte Lénu.
– Van kedved hülyülni? Talpig feketében volt.
– Ja, persze.
– Az öregek teljesen ki vannak borulva. Ki se jöttek a szobából.
– A Brucsó nővére se lehetett. Az csak riszálni tudja magát.
– Az Irénről végképp nem tudom elképzelni.
– Ki tudja?
– Akkor inkább az az elvált asszony.
– Hallott róla egyáltalán?
– Ha betették az újságba…
– Egy biztos. Nem az a csinibaba volt.
– Aki miatt leugrott.
– Biztos, hogy miatta?
– Hát ki miatt, te fatojás? Talán az Irén miatt?
– Nem úgy gondoltam.
– Láttam őket, nem sokkal azután, hogy utoljára kijött ide. Úgy ment mellette, mintha nem volna magánál. Engem észre se vett. Pedig kétszer is ráköszöntem. Teljesen belezúgott.
– A húga mit mond?
– Hogy biztosan őmiatta. Mert dobta.
Messziről halk kattogás hallatszott, majd hamarosan feltűnt a két kerek gömb, amit a mozdony lámpái hasítottak ki a sötétből. A halk kattogás lassanként hangos dübörgésbe ment át, és a vonat szédítő robogással már oda is ért a hídra. A kivilágított ablakok négyszögeiben felismerhetetlen emberi körvonalak száguldottak el a szemük előtt. A híd teljes hosszában megrázkódott és megremegett.
– A fél tízes – mondta Vaki.
– Igen, a fél tízes.
– Van fekete inged?
– Fekete ingem?
– A temetésre.
– Ja, persze.
– Akkor holnap abban jössz, ugye?
– Meg fekete nadrágban.
– Zakó nélkül.
– Az nem kell ekkora hőségben.
– Megyünk?
– Menjünk.
– Ide se jövünk többet.
– Ide aztán nem!
– Minek jönnénk?
(Karantének)
{K1}