A dér kiült a korhadó avarra,
fölötte szél, alatta hangyaboly,
s a veszte hangtalan suhan ma arra,
lecsap reá a vén fülesbagoly.
Egérbánat
Fakó egér a süppedő avarban
remeg szegény – becsapta itt az ősz,
diót remélt, helyette lóganaj van,
ammóniát okád a páragőz.
Csak enni vágyik és kicsiny melegre,
se széna, sem lehullt gyümölcsdarab;
és hajnalonta féli már a nyegle
fagyok fogát, mi majd beléharap.
A dér kiült a korhadó avarra,
fölötte szél, alatta hangyaboly,
s a veszte hangtalan suhan ma arra,
lecsap reá a vén fülesbagoly.
*
Ha néha gondolunk a vészmadárra,
egy árva menhelyet mi sem lelünk;
az életünk talán a béke ára?
Kibontja szárnyait örök telünk.
Őszi kérdés
Miért sajog ma úgy a hervadás?
Ilyen se volt talán gyerekkoromban.
Halott világ, ma már csak őszi rom van.
Az elme néha messzi múltba ás…
Vajon milyen lesz így a folytatás,
ha majd az égi máglya fel se lobban?
A testi csonkolás se fájna jobban –
hol is borong, akit nem vár ma más?!
Magába roskad néha hosszú orral,
pedig világa mégse múlik el,
ki ellen, és miért, de bosszút forral.
Az ördög fog mulatni – sírni kell,
vigasztalódni jó kadarka borral,
pörölni akkor is, ha nincs kivel.
Őszi sóhaj
„Ősz húrja zsong, jajong, busong a tájon,”
amellyel egy kicsit mi is halunk.
Bolondot űz velünk, hogy égve fájjon
a múlt idő, bohó, csalárd nyarunk.
A gondos elme szenvelegve tárol
csodát, utazgatást is emleget.
Ma Ámor könnye hull a parti fáról,
siratva lányokat, szerelmeket.
A jó, s a szép a hervadás virága,
nyomaszt a bú, a szíved is sajog;
a tél elől a lelked írd imába,
a sóhajok ma halkuló jajok.
Inkább nevess! A zord időket féled?
Hiszen tavaszra minden újraéled!!
Depresszió
A szél dorombja ont zenét,
s a büszke völgy alant fakul,
halomba gyűl a lombszemét,
a kert ölén se manna hull.
A naplemente megkopott,
– olyan fukar az őszi est –,
az égre szűken vet lobot,
hamis mesét ma szőni rest.
S ha méla égi könny pereg,
ez így örökre nem marad.
Nem hat vigasz, se kegyszerek?
A múzsaszív csinál nyarat!