Ha a magyarok sírva vigadnak, akkor a franciák vidáman siratnak – legalábbis ez derül ki a kortárs francia szerző, Pierre Notte Gyászúton – vidám sirató két hölgyre, egy zongorára című drámájából, amelyet a debreceni Csokonai Színház női sorsokat előtérbe helyező V. MagdaFesztje nyitóelőadásaként az erdélyi Szabó K. István rendezésében tekinthetett meg a közönség. A 2022. október 3-ai premieren jártunk.
− Szabó K. István rendezése Debrecenben –
Ha a magyarok sírva vigadnak, akkor a franciák vidáman siratnak – legalábbis ez derül ki a kortárs francia szerző, Pierre Notte Gyászúton – vidám sirató két hölgyre, egy zongorára című drámájából, amelyet a debreceni Csokonai Színház női sorsokat előtérbe helyező V. MagdaFesztje nyitóelőadásaként az erdélyi Szabó K. István rendezésében tekinthetett meg a közönség. A 2022. október 3-ai premieren jártunk.
Notte drámáját először is paradox módon az teszi izgalmassá, hogy az alapszituációjában nincs semmi meglepő. Egy, a korban már benne járó testvérpár, Anette és Bernadette elveszítik idős, beteg édesanyjukat, és elindul bennük a gyászfolyamat, azaz a darab címében megfogalmazott gyászút. Ezt az alaphelyzetet az útnak a milyensége, a dráma alcímében szereplő „vidám sirató” jellege különíti el a szokásos gyásztörténetektől.
Fekete humor
A rendező, az expresszivitásáról és szürreális megoldásairól híres Szabó K. István ez esetben is olyasfajta látomásos színházat tár elénk, amelyben a sirató nemcsak önmagában, öncélúan válik vidámmá, hanem provokatívan, azaz a nézőt a maga „nyomorával” szembesítő módon, a Gogol-féle „mit röhögtök, magatokon röhögtök”-szituáció helyzetbe hozásával. Mindehhez persze elengedhetetlen a két csokonais színművésznő, az Anette-et alakító Majzik Edit és a Bernadette-et megtestesítő Oláh Zsuzsa játéka, akik harmincéves közös pályafutásuknak köszönhetően egymást értve és szeretve, mintha valóban testvérek volnának, rendkívül hiteles módon tudják képviselni ezt a keser édes tragédiát. Úgy, hogy ennek a gyászútnak minden egyes stációját – az elhunyttal szembeni önvádat, a lelkiismeretfurdalást, a halál tényének tagadását, az elmúlás kiváltotta dühöt, valamint a gyász okozta pszichoszomatikus tüneteket – egymás színésznői és „testvérpári” tükrében, az erényeikkel és a hibáikkal bátran szembenézve és szembesülve képesek a rendezői instrukcióknak megfelelően elemelni a megszokott, szomorúság és sírás kísérte ábrázolásmódtól.
Fekete humorral, öniróniával és iróniával fűszerezve tudják rádöbbenteni a nézőt: milyenek is vagyunk valójában, amikor gyászolunk. Ehhez a célhoz, a nézők szembesítéséhez pedig már a külső megjelenésük is telitalálat. Karikatúraszerű kinézetük: túl nagy hajuk, túl sok sminkjük és a szándékosan eltúlzott gesztusaik láttán azon is elgondolkodunk, milyen jó volna magunkat egy krízishelyzetben csak egy kicsit kívülről látni, hogy ilyenkor a „kiakadt” állapotunkon tudjunk kacagni is.
Gyászutazás
Notte drámájának másik izgalmas összetevője, hogy itt a gyász szimbolikus útját egy konkrét utazás keretezi: a két testvér nemcsak az anyja halála körüli „kötelező” helyeket: a mamával közös otthonukat, a kórházat, a hullaházat járja be, hanem a gyakorlatiasabb Anette ötletét megvalósítva felkerekedik, hogy megkeresse a huszonöt éve halott apjuk elhanyagolt sírját is, és az elhamvasztott mamát odatemetve újraegyesítse a családot. A konkrét utazás állomásainak sorát egy remek rendezői fogással azonban nem a fent felsoroltak egyike, hanem egy szokatlan helyszín: a színház nyitja meg. Egy színház a színházban-szituációval indít a darab: a két testvér nagy dérrel-dúrral, ismét eltúlzott gesztusokkal és hangerővel, elkésve csörtet be a nézőközönség közé, és a színpadon ekkor már jelen lévő, az előadásban az apa szellemét zongorán játszva képviselő Dargó Gergely előadásán szó szerint kiakad. Hiába, hogy egy híres Harold Pinter-darabot néznek, a nővérek közül főleg a fi atalabbnak, Bernadette-nek minden baja van: cigizhetnékje támad, de mivel ezt a nézőtéren nem teheti meg, mentacukorka után nyúl, amivel meg belecsörög az előadásba…
Bernadette nyugtalansága azért kiváló, mert már előrevetíti a tragédiát: a testvérek a színházból hazaérkezvén – azaz most már a lakásukat (is) szimbolizáló színpadra fellépvén – kapják a hírt: a mama ezen az estén elhalálozott. A színház a színházban-alaphelyzet indítja el tehát a gyászfolyamat első stációját: a lelkiismeretfurdalást. Amit az okoz, hogy a testvérek éppen ezen az estén, ezen az egy estén mertek kimozdulni otthonról, épp akkor, amikor a mama távozott az élők sorából. S innentől kezdve Szabó K. István érzékeny, minden részletében kidolgozott adaptációjában a gyászfolyamat összes pszichés stációja és a konkrétan bejárt helyek egymást feltételezve fognak egységet alkotni a színpadon.
Köszönhetően a kiváló díszletnek is, amely azért is bravúros, mert ebben a pici, kamaraszínházi térben, ahol minden egyes tárgy kettős-hármas „szereposztást” kap, a néző is képes együtt utazni és együtt „szenvelegni” a testvérpárral. Például a nővérek gyászfolyamatának első helyszínén, a mama lakásán a biliárd golyó olyan tükörként van jelen, amelybe belenézve, benne az anyjuk koponyáját látva Bernadette és Anette rájönnek, mennyire hasonlítanak a mamára.
A lakás kályhája egyben a krematóriumot is szimbolizálja, amellyel kapcsolatban – Bernadette „nyavalygására”, hogy melege van – Anette közli: persze, hiszen „ott sül a mama”. Vagy ott van az otthoni öltözőszekrény, amelyet vízszintesen a földre borítva rögtön abban a vonatban találják magukat a nővérek, amely – legalábbis remélik – jó irányba, azaz apjuk sírja felé viszi őket. A gyász ugyanakkor (az apa „képbe hozásával”, aki egy családi fotón a falon és szellemként Dargó Gergely zongoristájában egyaránt megtestesül) a közös családi emlékeket is előhívja a testvérekből. Az utazás képletesen így időben visszafelé is megtörténik például akkor, amikor a mama szobájában kártyázva a lapokat a családi fotók helyettesítik. Miközben a nővérek felidézett gyerekszobája (ahová apjuk egykoron betért, hogy elalvás előtt betakarja őket) az apjuk sírja felé utazván azt az autóbelsőt is tükrözni fogja, amelyben ülve Anette pancser – mert érzelmei túltengése miatt figyelmetlen – vezetése majdnem egy halálos kimenetelű balesetbe sodorja őket.
Mindez – főleg Bernadette-re jellemző – pszichoszomatikus tünetekkel egészül ki (a „jön fel a mama”-szólammal kísért hányingerrel, légszomjjal, pánikrohammal), amelyek a két nővér habitusa közötti különbségre is rávilágítanak. Az eltúlzott, a normálistól jóval „teátrálisabb” testi tüneteit látva azt érezzük, hogy Bernadette ebben a folyamatban főleg magát sajnálja.
Anette, mivel kevésbé frusztrált, sokkal jobban tud az elhunytakra koncentrálni, Bernadette tényleg kacagtató szenvelgéseit is le tudja a darab kiváló szófordulatainak köszönhetően törni. Például a „jön fel a mama” viszsza-visszatérő Bernadette-féle szlogent kapásból lereagálja egy vicces, de annál találóbb mondattal: „mégsem láttunk itt még egy csöppnyi rókát sem”.
Fontos azonban, hogy a visszafelé tartó út, azaz az emlékezés olyasféle szembesülést eredményez, amely a két testvér kapcsolatának eddigi dinamikáját is átkeretezi. Ez lesz útjuknak az az összetevője, amely az eddig ki nem mondott, elfojtott, egymással kapcsolatos sérelmeiket is felszínre hozza, amelyek épp ennek a bizarr családegyesítésnek a során oldódhatnak fel és meg. Bernadette vádja, mely szerint „soha nem adtál nekik semmit, csak elvettél”, ütközik itt Anette véleményével, aki szerint huszonöt éve a beteg apja ápolásában csak ő vett részt, az anyja és a húga kihúzta magát ebből. Abban a remek diszkójelenetben pedig, amikor a két testvér férfi akhoz való viszonyába is bepillantást nyerünk, a gyászfolyamatba szintén beleillő, „most kitombolom magam”-fázis során Anette-et majdnem felszedi egy tizennyolc éves suhanc, Anett viselkedésének mozgatórugója a féltékenység, amelyet mindig is érzett a férfiak meghódításában sokkal sikeresebb húga, Bernadette irányába.
A gyász Notte drámájában, valamint Szabó K. István kiváló adaptációjában olyan lelki és testi, olyan szellemi és fizikai metamorfózis, amely a nézőt egy másfajta idődimenzióba is repíti. Amikor Bernadette ötször kérdez rá egyetlen nap alatt, hogy milyen nap van ma, az a gyászbéli időérzékelésünk felborulásának teljesen normális jellegét is tükrözi: azt, hogy nem baj, ha ilyenkor jó ideig azt se tudjuk, hányadika és milyen napszak van. Mert nem ez a fontos. Hanem az elhunyt és a hozzá fűződő viszonyunk. Az, amit József Attila oly gyönyörűen így fogalmazott meg: „Anyám meghalt, most nem tudom, hogy viselkedjem vele szemben”.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2022. novemberi számában)