Farkas Kriszta egy Instagram-oldallal kezdte írói pályafutását, azóta viszont sok minden történt az életében: felvették az Előretolt Helyőrség Íróakadémiára, de párhuzamosan a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem Újságírás Szakán is tanul. Kislány énjét rosszcsontként jellemzi, az irodalom létezésében és továbbélésében hisz, közben pedig vérbeli hangulatemberként stresszeli végig a mindennapokat. A költővel a tudatos alkotásról és a költészetéről beszélgettünk, amelyben – mint vallja – kiemelkedő szerepet játszik a zene is.
– Milyen volt a gyerekkorod? Szófogadó kislány voltál?
– Iskolás koromig rosszcsont gyerek voltam. Szerettem túlöntözni a virágokat, nagy felfordulásokat csinálni a szobában, valamint kifejezetten élveztem játszani a hamuval. Olykor még a játékaimat is elrejtettem a feketeségben. Minden gyerek tud rosszalkodni, én viszont maximalistaként éltem meg a huncutkodást. Ahogy iskolába kerültem, elkezdtem „megkomolyodni”. Ez egy nagyon lassú folyamat volt, nem hirtelen történt az átállásom a jó oldalra, de meleg szívvel gondolok vissza ezekre az emlékekre. Utólag visszatekintve igazán jó volt a gyerekkorom. Rengeteg gyerek volt a környéken, minden délután kint kergetőztünk, bújócskáztunk, ugróköteleztünk, ha esett, sóhajtozva babáztam bent a házban.
– Ha jól tudom, egy Instagram-fiókkal, a Foszlány nevű versoldallal próbáltál kitörni a csendből, illetve megmutatni a világnak azt az oldaladat, amit addig valószínűleg kevesen ismertek. Mi lett ennek a sorsa? Hogyan tekintesz vissza az első posztjaidra?
– Noha már a hetedikben próbálkoztam próbálkoztam, rajtam kívül szinte senki nem tudott róla. Tizedik osztályig rengeteg szösszenetet – így hívom a pár sorosokat – gyűjtöttem össze, amelyek többek között a beilleszkedésről, szerelemről, megérthetetlenségről szóltak. Egy iskolai napon már nagyon úgy éreztem, hogy csordultig megteltem ki nem mondott gondolatokkal, így létrehoztam a Foszlányt. Ez valójában egy Instagram-oldal, de mindig úgy tekintettem rá, mint az alteregómra: a lány, aki nem fél megmondani, aki törékeny és túlérzelmes; az a részem, aki tükröt tart másoknak vagy épp betakarja azt, aki fázik. Az oldal a mai napig létezik, azonban inaktív. Szívesen böngészem azokat a posztokat, hiszen azok a pár sorosok juttattak el oda, ahol most vagyok.
– Az irodalom – ahogy a te próbálkozásod is mutatja – erősen digitalizálódott. Az irodalomkedvelők csoportja átkerült egy fizikailag láthatatlan térbe, az internetes médiumok közé. Mit gondolsz, itt fog továbbélni az irodalom, vagy vannak még kibúvók?
– Addig, amíg van, ahol létezzen az irodalom, nem érzem problémának a digitális világot, hiszen ott könnyebben eljutnak az emberekhez a versek, a novellák, a különböző szövegek. Csupán ki kell alakítani azt a médiakörnyezetet, ahol teret adunk az irodalomnak. Úgy érzem, hogy a digitalizáció a pandémia alatt erősödött meg igazán, azonban a korlátozások megszűnésével kezd visszatérni a fizikai térbe az irodalom közössége is.
– Érzel késztetést, kötelességtudatot, hogy alkotótársaiddal olyan tereket hozzatok létre, ahol személyes találkozások jöhetnek létre az irodalom által?
– Jelenleg Kolozsváron élek. A város újra kezdi felvenni azt a kulturális pezsgést, ami a pandémia előtt jelen volt. Példaként említem a kolozsvári ünnepi könyvhetet, a slam poetry esteket, a könyvbemutatókat, de ezek mellett minden héten akad valami, ami irodalomközpontú. Mivel a környezetemben azt látom, hogy rengeteg sokszínű irodalmi eseményt, beszélgetést, találkozást szerveznek, ezért nem érzek késztetést, hogy én is létrehozzak egyet. De a megfelelő emberekkel bármikor képes vagyok összeülni egy jó irodalmi dumapartira, amiből aztán rendszeres összeülés is lehet.
– Mennyire vagy tervezgetős? Mindig előre tudod a másnapod menetét, vagy általában bízol a „valami lesz”-ben?
– Szerintem mindenkinek van legalább egy olyan ismerőse, aki vérbeli hangulatember. Na, az az ismerős én vagyok. Igyekszem előre megtervezni és átgondolni mindent, ami a teendőimmel kapcsolatos. Sokban segít, ha tudom előre, hogy milyen feladatokat kell elvégeznem a nap folyamán. A listámat meglátva mindig elönt a stressz; van, amikor egészséges dózisban, van, amikor a hajamat tépve pánikba esem. Ez a hangulatomtól függ. Nagyon ritkán van „majd valami lesz” napom, ez talán csak az ünnepek alatt szokott előfordulni.
– És mennyire vagy tudatos az alkotás terén? Mikor szoktál jó versekkel előrukkolni? Stresszhelyzetben érzed magad produktívnak, vagy az írás csupán akkor működik jól, ha el tudsz zárkózni a világ külső zajától?
– Ez alatt a pár év alatt azt vettem észre, hogy tudatosan elég nehéz az írás folyamata számomra. Stresszhelyzetben végképp macerás. Akkor tudnak igazán jó versek születni tőlem, amikor megvan az alkotáshoz szükséges csend, amikor valamit nagyon-nagyon el akarok mondani. Ilyenkor mindig eszembe jut egy fő kép, ami köré építkezni szoktam. Ha sikerült megírnom az első négy sort, akkor utána már kezd beindulni a lavina, egyre könnyebben jönnek a szavak. De ehhez tényleg kell a csend, vagy valamilyen zene. Igyekszem változtatni ezen, néha összejön, néha nem. A tudatos állapotban íródott verseimet utólag mindig át kell dolgoznom, több sebből szoktak vérezni.
– Mennyire tud kikapcsolni az autóvezetés?
– Nappal egyáltalán nem kapcsol ki a vezetés. Sőt, olyankor általában mérgelődöm. Szinte bárki miatt fel tudok bőszülni – tudom, hogy ez nem egészséges, de legalább tele vagyok adrenalinnal. Azonban este imádok vezetni. Olyankor csendesebb a környék, nem kell sietnem, a magam tempójában mehetek bárhová. Olyankor mindig zenét hallgatok és énekelgetek, igazán fel tudok töltődni.
– Mire van szükséged ahhoz, hogy azt mondhasd: „most jól vagyok”?
– Nyugalomra, egy pipákkal teli teendőlistára, egy pohár hideg borra és a számomra kedves emberekre. Talán ezekből a második a legfontosabb (ezúton is szeretnék bocsánatot kérni a számomra kedves emberektől), hiszen mindig feszengek valamin. Pár szaktársam meg is jegyezte, hogy ritkán látnak igazán felszabadultnak. Jelenleg próbálom úgy beosztani a napjaimat, hogy a teendőlistám ne legyen óriási, de mint az előbb is említettem, vérbeli hangulatember vagyok.
– A verseidben gyakoriak az olyan képek, amelyekben az embert, az emberi nyelvet állítod párhuzamba a természet elemeivel: „majd karjaimmal / betűket, szavakat / rajzolhatnék arra / az égboltra, / amelyet mind a ketten / látunk, de nem fogunk fel” (Piknik az aszályban) vagy „miként váltak / a zöld rügyekből / tisztaság és pajkosság / bimbói az ágakon” (Bodzavirág) Ez a képalkotási eljárás hogyan alakult ki nálad? Azt is mondhatnánk, hogy a költészeted lényegi attribútuma?
– Az első verseimnél ezeket a képeket nem tudatosan használtam, azonban idővel rájöttem, hogy a legtöbb szövegemben valamilyen formában mindig jelen van a természet. Valóban tekinthetjük ezeket attribútumként, de nem tudom, hogy pontosan miért kezdtem el használni. A természet a verseimben az ártatlanság, a kendőzetlen szépség, a gyöngédség, az őszinte szeretet megtestesítője. Mindig is így tudtam összekötni a fejemben a természetet az emberi gesztusokkal, érzésekkel.
– Tagja voltál a gyergyószentmiklósi Szín-kron diákszínjátszó csoportnak. Hogyan jellemeznéd azt az időszakot, amikor a színház világa meghatározó volt az életedben?
– Sok hobbim volt az elmúlt évek során, de talán a diákszínjátszás volt a legszenvedélyesebb mind közül. Ott tanultam meg helyesebben használni a magyar nyelvet, illetve ott tudtam fejleszteni a koncentrációs képességeimet, az átszellemülés készségét. A színháznak köszönhetően még jobban megszerettem az irodalmat, a feketekávét, az önfejlesztést. Azt is meg merem kockáztatni, hogy ott tanultam meg szeretni önmagam. Olyan emberekkel lehettem együtt, akiket ugyanúgy érdekelt a színház, az irodalom, a zene. Nem utolsósorban pedig ott ismertem meg a páromat is.
– Hasonlóan szerves része az életednek a zene. Mennyire engeded összemosódni a zenét a líráddal?
– Ha éppen nehezemre esik írni valamiről, akkor a zene mindig segít. Van, amikor maga a dalszöveg inspirál, de vannak olyan alkalmak is, amikor a dallamok, a hangzásvilág hozza ki belőlem a maximumot. Nem is tudnám elképzelni magam zene nélkül. Belesavanyodnék a hétköznapokba, nem tudnám kifejezni önmagam, nehezebben érteném meg a világot. Vagy egyáltalán meg sem érteném.