Az állatvédelemnek, csakúgy, mint a földünkről való gondoskodásnak, az életünk részévé kell válnia. Mindehhez pedig elsősorban olyasféle tiszteletadás szükségeltetik, amilyet embertársaink irányába is tanúsítunk – vagy talán ennél még sokkal több. Kovács Újszászy Péter nagyvárosi fiúként nőtt fel, Kolozsváron munkálkodik tanárként, ennek ellenére azonban mindig megtalálja a természettel, az állatokkal való kapcsolódást, így az sem véletlen, hogy első verseskötete, A csupaszodás gótikája is többek között az ember–állat – sokszor igencsak radikális – viszonyát tematizálja.
– Mit jelent a piros szín neked?
– Aprócska világom meghatározó színfoltja. Az életkedv, a vitalitás. A piros meghatároz, energiát ad a hétköznapokhoz, boldogságom forrása, életesszencia a kilátástalanságban.
– Az igazán szoros ember–állat kapcsolat leginkább a társállatokkal alakult ki, akik mára már a mindennapjaink, családjaink részeként vannak jelen az életünkben. A haszonállatokkal szemben azonban már korántsem mutatunk ilyesféle ragaszkodást vagy bármiféle érzelmességet, akár empátiát. Mit gondolsz erről, egészséges egyensúlynak tartod ezt?
– Hazudnék, ha azt mondanám, ez egy egészséges egyensúly. Sokkal inkább afelé hajlok, hogy igen erős megkülönböztető szándékkal állunk szemben. Az állatokkal való kiegyensúlyozott együttélés kulcsának a tisztelet kell lennie, függetlenül attól, hogy szarvasmarhákról vagy törpenyulakról van szó. Nem vagyunk kötelesek minden élőlénnyel bensőséges viszonyba kerülni. Ennek ellenére haszonállatainknak ugyanannyi tisztelet jár, amennyit a társállatoknak adunk. Próbáljunk meg együttérezni azokkal is, akikről azt gondolnánk, nem többek, mint megélhetésünk forrásai.
– Gyermekkorodban hogyan viszonyultál az állatvilághoz, a természethez?
– Nagyvárosi gyerek voltam, mindig az is maradok. Kolozsváron születtem, második generációs értelmiségiként. Éveken át nem voltak állataink, főleg nem háztájiak. Legkedvesebb élőlénytársaim mégis a tyúkok. Öntudatra ébredésem első pillanatától azokat szeretem a legjobban. Ez egy leírhatatlan kapocs, amelynek létrejöttére nem keresem az okokat. A kutyáktól betegesen féltem, minden ok nélkül. Kamaszként szerettem volna megkeresni e félelem forrását, kutatni kezdtem, és mindent elolvastam, ami a kezembe került, fajtaleírásoktól a kutyapszichológián át az etológiai szaktanulmányokig. Tizenöt-tizenhat évesen terápián is részt vettem kutyafóbiámat leküzdendő. Az idő múlásával a félelemből szerelem lett. Persze nem állítom, hogy ne lennék kutyafóbiás, – ezt a „bélyeget” egy életen át viseljük – de büszkén számolok be fantasztikus gyógyulásomról.
– Állatvédő vagy, aki költőként is rávilágít a négylábúak, szárnyasok tragikus – ember által meghatározott – sorsára. Mint tanár fontosnak tartod, hogy átadd, megértesd a gyermekekkel a természet, illetve a költészet szeretetének fontosságát is? Milyen módon teszed mindezt?
– A gyerekek fogékonysága csodálatos. Ettől eltekintve eszemben sincs szélsőségesen nevelni őket. Ahelyett, hogy azt szajkóznám, ne bántsd azt, aki másabb, mint te, olyasmikre igyekszem felhívni a figyelmüket, amikre korábban talán nem is gondoltak. A tyúk, a disznó vagy a tehén sokak által ismeretlen, még többek által pedig félreismert állat. Tanári pályafutásom során arra törekszem, hogy a diákokból elűzzem a félreértéseket. Dokumentumfilmek, beszélgetések által olyan érdekességekre hívom fel a figyelmüket, mint a következők: a tyúkok szeme, a kaméleonalkatúakéhoz hasonlóan egymástól független. Amíg egyik szemük élelem után kutat, addig a másik az eget kémleli a veszélyforrás(ok) kiszűrése érdekében. A tyúkok között ugyanolyan falkahierarchia áll fenn, mint a farkasok közösségében, a kotlók, akár csak az anyakutyák, tanítják csibéiket, és korrigálják azok helytelen viselkedését. Ha lehetősége adódik, a koca fészket rak, mielőtt világra hozná malacait. Megkockáztatom azt az állítást, miszerint a tehenek szociális érzékenysége az emberével vetekszik. Ugyanolyan társas lények, mint amilyenek mi vagyunk. A fentebb felsorolt érdekességek által igyekszem megértetni a diákjaimmal, mennyire értékesek és különlegesek az állatok.
– Sokakat foglalkoztat a föld, illetve a jövőnk alakulásának kérdése, a cselekvésig azonban csak nagy ritkán jutunk el. Minden jel arra mutat, hogy nem a jó úton haladunk. Mit gondolsz erről? Mit emelnél ki, ami meglehetősen káros a földünkre, (persze ez hosszas felsoroláshoz is vezethetne) és szerinted mit lehetne tenni, egyáltalán mit tudunk még tenni a jobbítás érdekében?
– Fecskék kis csoportja sajnos nem csinál nyarat. Kismillió sebből vérzik a jövő és a táj. Nem pár száz ember hozzáállásán kellene változtatnunk, hanem a világnak kellene ráéreznie arra, hogy baj van. Hogy miként is érezhetne rá, sajnos nem tudom. Erre nincs varázsrecept.
– Van kedvenc állatod, és ha igen, miért pont az?
– Kedvenceim a fentebb említett tyúkok. Fogalmam sincs, miért éppen ők. A virág sem tudta, miért szereti Vacskamatit, ahogy a róka sem mondta el a Kisherceg iránt érzett rokonszenvének okát. Annak idején ezek a madarak voltak azok, amelyek megszelídítettek, és felelősségük teljes tudatában gondoskodnak arról, hogy rokonszenvemet mindvégig megőrizzem.
– Kolozsváron, egy viszonylag nagy és nyüzsgő városban töltöd a mindennapjaidat, ahol bár van néhány parkos terület, de nemigen találni valóban természetközeli vidéket. Hogyan tudod pótolni azokat az impulzusokat, amelyek ilyen és ehhez hasonló helyeken érhetnek téged?
– A környékbeli bükköst szerencsére még nem irtották ki teljes egészében. Ha hív a „vadon”, előszeretettel sétálok a környéken.
– A kötetedben – A csupaszodás gótikájában – találni az állat húsára vonatkozó részleteket is mint az ember egyik nélkülözhetetlen táplálékára. Úgy gondolom, hogy senkit nem szabad elítélni emiatt akkor sem, ha húsfogyasztó, de akkor sem, ha nem kíván élni vele. Természetesen van némi felelősség mindkettőben. Te hogyan viszonyulsz ehhez a kérdéshez? Az állatokkal szemben érzett empátiád az ételfogyasztási szokásaidban is megmutatkozik?
– Mindenevő vagyok, amellett, hogy pontosan tudom, mi zajlik a nagyüzemi állattartásban. Az, hogy megöljük az állatokat csak egyik oldala a problémának. A legfájóbb, hogy elfelejtettük tisztelni őket. Ernest Hemingway Nobel-díjas regényének (Az öreg halász és a tenger) központi szereplője tisztelte a megszigonyozott kardhalat. Az effajta tiszteletről sajnos sokan megfeledkeztünk.
– 2021 novemberében a Deck-széria vendégei voltatok Ilyés Krisztinka költőtársaddal, és a KETTEN zenekar biztosította a ráhangoló zenei aláfestéseket, de még verseitekből is megzenésítettek egyet. Fontosnak tartod, hogy a verseid ilyen módon – a zene/megzenésítés és felolvasás által – élővé válhassanak? Milyen tapasztalatokkal maradtál arról az estéről?
– Az estre mindmáig úgy gondolok vissza, mint életem egyik legszebb eseményére. Az a rendezvény jókor volt, jó időben és a legjobb helyen. Sokszor mostanában is felidézem az együttlét hangulatát. Leírhatatlan… Ha egy versemet megzenésítik, még nem lesz dalszöveg belőle, viszont annálfogva is nő az értéke, hogy egy másik dimenzióban, egy más műfaj által él tovább. Dalszövegek írásával nem próbálkoztam, de ki tudja, mit tartogat a jövő? Előszeretettel mondom el és olvasom fel mások verseit. Hosszú időn keresztül irtóztam attól, hogy saját verseim az én előadásomban hangozzanak el. Most sem vagyok önmagam kedvenc felolvasója, de sokat javult a helyzet.
– Mit gondolsz az irodalom közösségi térbe való áthelyezéséről? Fontos, hogy az írók/költők kilépjenek íróasztaluk mögül és személyesen is kapcsolatot teremtsenek az olvasókkal?
– A legfontosabb, hogy írásaik által kerüljenek kapcsolatba az olvasókkal és lépjenek hozzájuk közel. Ünneprontó figura leszek, de a szépíró akkor és csakis akkor járjon közösségi programokra, ha szereti a közönségét, szeret barátkozni, szocializálni. Ha terhére van a zsongás, alkosson és nyűgözzön le bennünket, olvasókat, virtuóz alkotóként, a távolból.
– Melyik kortárs költők pályáját követed, szereted, vagy akár inspirálódsz is belőlük? Fontosnak tartod egyáltalán, hogy a fiatal költők kövessék egymást?
– Nemcsak a fiatalok pályáját kellene követni, hanem a ma élő nagy öregekét is. Kortársakat olvasni egyértelműen fontos. Általuk kapunk viszonyítási pontokat irodalmunk állásáról, mi több, tanulunk egymástól, kortársaink által lehetőségünk nyílik ellátogatni száz meg száz tőlünk teljesen különböző, vagy velünk sokban közös bolygóra. Ha két kedvencet kellene kiemelnem, akkor Bereményi Gézát és Balázs Imre Józsefet említeném, de közel áll hozzám – a teljesség igénye nélkül – Oravecz Imre, Fekete Vince, Muszka Sándor, Röhrig Géza, Cseh Katalin, Lőrincz P. Gabriella, Farkas-Wellmann Éva, Varga Melinda vagy Sirokai Mátyás költői világa is. Fiatalok közül – ugyancsak a teljesség igénye nélkül – Fehér Csengét, Nagy Zalánt, Kopriva Nikolettet és Bodor Emesét emelném ki.
– Melyek a kedvenc helyeid, hova látogatsz el mindig szívesen?
– Bárhová, ahol szeretettel vesznek körül. Bárhová, ahová a hely szelleme visszahív. Ott vagyok otthon, ahol otthonos a lélek.
– Kovács Újszászy Péterről viszonylag többet tudhatnak az olvasók, de ki Kovács Péter és hogyan jellemeznéd őt?
– Kovács Péter a kincses város negyed évszázados lakója. Az Apáczai Csere János Elméleti Líceum angoltanára, de volt ő már titkár, óvóbácsi, bébiszitter, tanított magyart a Ghibu Líceumban, szintén Kolozsvárott. Harsány, jó humorú, barátkozó, életvidám, bár néha tanácstalan és szorongó. Becsületes munkásember, a nagy termeszvár megbecsült tagja. Nem élhet muzsikaszó nélkül.