már számtalanszor láttam,
de verset még nem ihletett.
a kertünk, a kerítések, a felhők,
a többi udvar, a többi lakos
annyira lassan változik, mint anyu arca.
nyilvánvalóan
csak köszönni fogok,
előttem minden azzá válik,
ami egykor előtted volt,
és próbálok majd kitalálni egy szót arra,
amikor a főút fölé hajló fa lombjából
hiányzik egy szabályos rész,
és nem tud visszanőni,
mert a kamionok élei,
mint egy élő szobrot,
szakadatlanul metszik.
kilátás a balkonról
már számtalanszor láttam,
de verset még nem ihletett.
a kertünk, a kerítések, a felhők,
a többi udvar, a többi lakos
annyira lassan változik, mint anyu arca.
észre sem veszem, mint a háttérképet,
amely egykor a sok-sok átgörgetett táj
közül a leginkább megfogott.
nemrég viszont elkezdtek
egy új házat építeni szemben,
és ez kellőképp érdekes
tud lenni egy cigi erejéig,
hogy hol tart éppen
a vakolatlan szerkezet,
a munkások, ahogy ebédelnek,
ahogy rögzítenek egy téglát.
mintha letöltöttem volna egy programot,
ami a választható kategóriákon belül
naponta frissíti a kezdőképernyőt.
az arcukat nem látni,
mert túl messze vannak,
s nem hallani, hogy mit beszélnek,
de néha ők is bagóznak,
és néha ők is megállnak,
zsebre teszik a kezüket,
majd a még felhúzatlan kereten át
rácsodálkoznak egy kilátásra,
ami nem az övék.
vagy talán csak azt gondolják,
na, délután két óra, az a kis ficsúr
meg most ébredt, hogy alsónadrágban
kávézgasson apuci házában.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2022. novemberi számában)