A macska néha még visszajön
a nyári portyák után,
felpúpozott háttal hozzám dől,
aztán elugrik eszelős nyávogással.
A kezem már simogatás előtt megtorpan,
kihullanak belőle a tárgyak,
minden a szívem felé zuhan.
A hosszú éjszakák lebegővé teszik az utat,
önkínzó moziban nézem
ezt a kikényszerített lemondást.
A macska néha még visszajön
a nyári portyák után,
felpúpozott háttal hozzám dől,
aztán elugrik eszelős nyávogással.
Akár a lányom is lehetne,
a lányom, aki átalussza az éjszakát.
Én kapcsolom le hatkor az éjjelt.
Anyám úgy fekszik, hogy már nem
éri el a kapcsolót.
Reggelek világosságát szüli meg,
kapu nyikordul, végigsietek a járdán,
megremegnek az üvegtáblák bennem,
roppan a padló léce,
és nem hagyok helyet az igazságnak.
Pedig az
csupaszon áll, mint a téli fák,
fekete kereszttel jelöl meg, mint a hamu,
egykedvűen hullámzik, mint a tenger,
mint az ember, magánya mélyén
egyedül.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2022. novemberi számában)