Arca olyan, mintha egy otthontalan
költő hagyta volna véletlenül a levegőben,
hogy tovaússzon a messzeségbe, s önmagát
elfeledve szavakká váljék.
Mialatt hosszan rám néz, tekintete
emlékek között kalandozik, és történetet
mesél ismeretlen illatokat árasztó hallgatásról.
Arca olyan, mintha egy otthontalan
költő hagyta volna véletlenül a levegőben,
hogy tovaússzon a messzeségbe, s önmagát
elfeledve szavakká váljék. Átlapoztam
a vakáció óriási könyvét, aláhúztam a sorokat,
amik tetszettek, hogy ne kelljen újraolvasni
miattad az egészet. Lassan végére érek a gyümölcsök
duzzadóan vörös és titkosan sötét költeményének
is. A színek egy oktávval lejjebb szállnak, mintha
a homályos jövő mélyéről törne föl a múlt.
Hallgat a tópart, unottan söprik a
részeges szelek, a repkedő levelek a nyári
színek emlékét fikázzák. Az ég felé tárja ürességét
a strand, kis kertem kusza és buja virágzásának
egy időre vége. Dühödt indulattal veri telt ölét
a bodza törzséhez az ősz, hogy megszülessen
a megváltó téli nyugalom.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2022. decemberi számában)