– Írjál már! – böki az oldalamba az ujját. Épp a fájós bordámnál. Felszisszenek.
– Normális vagy? Múzsa, nem múzsa, istenemre mondom, nem állok jót magamért!
És ő csak kuncogva lóbálja a lábát a szekrény tetejéről. „Egyszer úgyis elkapom.”
– Nem tudsz! – olvassa gondolataimat. – Mi lenne veled nélkülem? Ki súgná neked a jobbnál jobb gondolatokat?
– Írjál már! – böki az oldalamba az ujját. Épp a fájós bordámnál. Felszisszenek.
– Normális vagy? Múzsa, nem múzsa, istenemre mondom, nem állok jót magamért!
És ő csak kuncogva lóbálja a lábát a szekrény tetejéről. „Egyszer úgyis elkapom.”
– Nem tudsz! – olvassa gondolataimat. – Mi lenne veled nélkülem? Ki súgná neked a jobbnál jobb gondolatokat?
– Hogy mit csinálsz? Most sem tudok írni! Szabadságot vettél ki, vagy mi a szösz? – s mire a hátam mögé rejtett seprűvel a kezemben a szekrényhez érek, ő már a csilláron lóg. No, azt azért nem. Ez a nagyanyámé volt. Dühöm egyre jobban nő, mígnem egy isteni sugallatra megvilágosodom, és kiosonok a légyirtó permetért.
– Baloldalt a harmadik polcon! – kiált utánam a kis mihaszna.
Feladom, én ezt már nem bírom. Visszaülök a karosszékbe, kezembe veszem a tollat, s belenézek a vigyorgó képébe.
– Tudod mit? Rólad fogok írni.
Látom lehervadni a mosolyát.
– Megvagy pajtás – ujjongok magamban –, rátapintottam a gyengédre!
Félrebiccenti a fejét, rezegteti a pilláit, talán még könnyeket is ejt. Ha nem figyelek, még meghatódom.
– Figyelj csak! Most azt írom le, hogy egy pimasz, rosszindulatú szörnyeteg vagy. Aki az ember fájó pontjait nyomogatja, és teljesen kikészíti idegileg.
– Azt is írd bele – diktálja a fejem fölött –, hogy így megszabadulsz a benned rejlő traumáktól és fájdalmaktól.
– Ez nem tollbamondás! – ütök az asztalra. Érzem, az ereim majd szétpattannak a méregtől. S erre ő mit csinál? Hozzám bújik, nagyot cuppant a homlokomra, fricskát ad az orromra.
– Nézd, tele is írtál egy oldalt. Ügyes vagyok! – és már menekül ki a kertbe a repülő karosszék elől. Az ajtóban megtorpanok, visszanézek. Az asztalon ott fehérít a teleírt füzetlap. Már csak egy cím kell, jut eszembe. Erre fölemelkedik a toll, és elkezd magától írni: Nem tudok élni a Múzsám nélkül!
– Te kis nyomorult! – s megmarkolom a seprűt...
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2022. decemberi számában)