Petőfinek a régi várak, várromok iránti érdeklődését több verse is tanúsítja (Salgó; Szécsi Mária; A munkácsi várban; Vajdahunyadon stb.), és több kirándulásának is egyegy középkori rom felkeresése volt a célja. Sáros várának az eperjesi hetek alatt történt felkereséséről már volt szó. Egy későbbi elbeszélő költemény előkészítésének is felfogható az a Tompa Mihállyal közös murányi kirándulás, amelyről a Kerényi Frigyeshez intézett Úti levelekben szól 1847. július 6-án.
Petőfinek a régi várak, várromok iránti érdeklődését több verse is tanúsítja (Salgó; Szécsi Mária; A munkácsi várban; Vajdahunyadon stb.), és több kirándulásának is egyegy középkori rom felkeresése volt a célja. Sáros várának az eperjesi hetek alatt történt felkereséséről már volt szó. Egy későbbi elbeszélő költemény előkészítésének is felfogható az a Tompa Mihállyal közös murányi kirándulás, amelyről a Kerényi Frigyeshez intézett Úti levelekben szól 1847. július 6-án.
Az 1845. évi felvidéki út (és útleírás) szinte hemzseg a hasonló impulzusoktól. Mint azt még Sáros várának romjai kapcsán írja az Úti jegyzetekben: „Voltam rajta. Dehogy mulasztanám el valami romot megtekinteni, ha csak szerét ejthetem. Olly jól esik ott színom a dicső lovagkor levegőjét, mellyben születnem kellett volna igazság szerint.”
Az út későbbi állomásait is rendre várak, várromok fémjelzik: Szepes vára a Branyiszkó-hágóról leereszkedve Lőcsére menet, Késmárkon a Thökölyek vára, amelyet Kerényi és az ottani evangélikus líceum professzora, Hunfalvy Pál társaságában tekintett meg. Rozsnyóról jövet és menet láthatta, még ha nem is számolt be róla, Krasznahorkát éppúgy, mint a berzétei vár és a gombaszögi pálos kolostor omladékait, Sajógömörön és Várgedén az ottani várhegyet. Nógrádban pedig szinte a várak földjére érkezett, ugyanis néhány nap leforgása alatt járt Füleken, Gácson, Somoskőn és Salgón, valamint a még Gömörhöz tartozó Ajnácskő tövében.
Már 1845. június közepe volt, amikor a rossz idő miatti várgedei várakozást követően egy társasággal újabb túrára indult Ajnácskőre, melynek vára „most már nem is rom, mert tulajdonosa ledöntette végkép”, majd Somoskőre, ahol a vár megtekintését követően egy helybeli parasztasszony a házába invitálta, édes- és aludttejjel kínálta a vendégeket. A költő Somoskőről indult az onnan egy óra járásra fekvő Salgó várának felkeresésére egy helybeli kalauz vezetésével. Mint ismét csak az Úti jegyzetekben írja: „Jó, hogy vezetőt fogadtunk Somoskőről Salgóra, mert tán föl sem találtunk volna e várra. Oly rendkivüli helyen fekszik, hogy gondolatnak is őrült volt, oda épiteni. Környékezi rengeteg erdő bükk, cser, tölgy s egyéb fákból. A hegyteteje óriási gránitszikla s efölött állott a vár, mellynek most már kevés maradványa van. A legmagasb fal mintegy két öles. Talán nem volt Magyarországban vár, melly olly közel szomszédja lett volna a csillagoknak, mint Salgó. Sokáig ültem romjainak legfelső csúcsán; tekintetem mérföldeken, lelkem századokon tul barangolt.”
Somoskőn hallotta Petőfi azt a nógrádi mondát, amely annyira megragadta a képzeletét, hogy a történetet útirajzában is megörökítette: „Azt beszélték e faluban, hogy mikor Salgón a török volt, innen a somoskői várból oda lőttek a magyarok, s egy töröknek, ki evett, éppen a kanalat lőtték ki a kezéből… mire a pogányok nyakrafőre elinaltak Salgóról, s mai napig sem tértek vissza. Hol van olly merész képzeletű költő, mint a nép?”
Petőfinek e mondához fűzött záró megjegyzése akár esszenciája is lehet mindannak, amit egy, a 19. század derekán az irodalmi népiesség jegyében alkotó költő a folklórról azt empirikus közelségben, s nem csupán krónikás hagyományból, ponyváról, szépirodalmi feldolgozásokból, vagy éppen ismerősök, pályatársak leveleiből gondolt és gondolhatott. Mint az e rövid áttekintésből is kitűnik, Petőfinek az idézett somoskői monda nem az első személyes találkozása volt az élő, a maga organikus közegében funkcionáló népi epikával, és csak sajnálható, hogy a népdal-feljegyzéseihez hasonló tudatos folklórgyűjtésekre nem vállalkozott a prózaepika kapcsán is.
A Petőfi által az Úti jegyzetekben megörökített mondatípus különösen a NyugatDunántúlon elterjedt, ám különféle változatokban a palócföldi folklórban már régtől fogva ismert lehetett. Utalhatunk a Nógrád vármegye enciklopédikusának tekintett Mocsáry Antal vonatkozó feljegyzéseire, mely adatok egyike történetesen szintén somoskői értesülést rejt.
Salgó vára és a salgói kirándulás oly mély benyomást tett a költőre, hogy egy évre rá, 1846 májusában a szüleinél Dömsödön időzve elbeszélő költeményt írt Salgó címmel. A feudális kényúr Kompoltiakról és az általuk elrabolt Gedő Perennáról szóló vadromantikus történet nyitóképe már az Úti jegyzetekben is szerepel („Talán nem volt Magyarországban vár, melly oly közel szomszédja lett volna a csillagoknak, mint Salgó.” = „Itt állt Salgóvár, mint egy óriás, / Ki az egekre nyujtja vakmerő / Kezét, hogy onnan csillagot raboljon”). A somoskői mondától eltérően azonban e mű alapja nem a néphagyomány, hanem a költői képzelet, konkrét forrása Petőfi személyes élményein kívül nem ismert. Közvetett mintaként és analógiaként Mednyánszky Alajos két honismereti kötete vehető számításba, az ott közölt némely, rablólovagokról szóló vármonda és szerelmi történet ugyanis nagymértékben hasonlatos Petőfi költeményének cselekményéhez. Akad azonban térben és időben közelebbi irodalmi párhuzama is e műnek: Tompa Mihály ugyanezen évben kiadott Oltárkő című verse szintén egy nőrabló rablólovagról szól, a költemény forrásaként a Sáros megyei hagyományt jelölve meg.
E látogatás utóéletéhez tartozik, hogy Petőfi salgói kirándulása a néphagyományban is nyomot hagyott: egy, a 21. század elején feljegyzett monda szerint, amikor a költő Salgó várában járt, lóháton jött, és a lovával felugratott a várkapu melletti sziklára. A kőben – így szól a népmonda – azóta is látható a ló patkónyoma. Akárcsak a vidék nevezetes népi hőse, Szent László király kapcsán a szentkúti Szent László ugratása-hasadék egyik sziklájában…
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2022. decemberi számában)