Számoltam a talpfákat,
Megpróbáltam kettesével lépni rajtuk.
Az átkelő csíkja kevés volt nekem és túl fehér,
A térkő túl sok, túl merev,
Megszámlálhatatlan.
Számoltam a talpfákat,
Megpróbáltam kettesével lépni rajtuk.
Az átkelő csíkja kevés volt nekem és túl fehér,
A térkő túl sok, túl merev,
Megszámlálhatatlan.
Sosem engedtem, hogy kézen fogj,
Inkább elestem és egymást érték a sebek a térdemen.
A talpfa jó, tüzet lehet rakni belőle.
Az átkelő csíkjai rég lekoptak,
Már senki nem festi újra őket.
A térkövek még mindig ott vannak, megszámlálhatatlanul, szürkén,
Földbe ékelve, megsüllyedve, és továbbra sem szeretem őket.
Már engedném, hogy kézen fogj,
Nem akarok újabb sebeket a régiekre.
Óvatosan lépkedek, egyszerre csak egyet,
Lépcsőből is, ha van korlát, hát kapaszkodva,
Mert nincs már, aki felsegítsen.
A sebek nem a térdemen vannak,
Lassan elkopik a kezed emléke is.
---
Én azt remélem, hogy lesznek még gyermekek,
Hogy valaki újra kettesével ugorja a talpfákat.
Hogy valaki fölösleges fehér csíkokat fest, hogy elkopjanak,
Hogy valaki mégis megszámolja a térköveket.
Én remélem, hogy az elhasznált talpfák tüze mellett
Lesz még történet.
És térdeket remélek, sebek nélkül,
Kezeket is, talán a magamét öregen, ráncosan.
Vagy valakiét, aki mindenkit felsegít,
Meg valami csodát, ami nem engedi megkopni az emlékeket.
(A szerző a mű megírásakor Térey János-ösztöndíjban részesült.)
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2022. decemberi számában)