Úgy tűnik, hónapok óta ősz van, és mindig az lesz, hónapok óta lábadozom, és örökké tart. Pedig, ahogy a közhely mondja, csak a változás örök. Félrehúzom a függönyt, közel kell hajolnom az ablakhoz, hogy lássam a kinti homályban, milyen az idő ma, jelentkeznek-e újabb sárga levelek a meggyfán, és kései virágok a rózsabokrokon.
Változó, hogy jól alszom-e vagy rosszul, változatos, miként alszom rosszul. Ha például úgy, hogy reggel korán ébredek, az mégis részben jó: nézhetem a napfelkeltét, ahogy ma is. Arra szoktam ébredni, hogy valami fáj. Kinézek az ablak felé, ahogy ma is, vajon hány óra lehet. Bent még sötét, de kint dereng-e már a kert sarka, bent halványul-e az éjjeli lámpám fénye, mire pár perc múlva újra kinyitom a szemem. Esetleg erőt gyűjtök, és kinyúlok az ébresztőóráért, bekapcsolom rajta a világítást, és látom, hogy hat óra tizennyolc, nem érdemes erőlködni a visszaalvással.
Úgy tűnik, hónapok óta ősz van, és mindig az lesz, hónapok óta lábadozom, és örökké tart. Pedig, ahogy a közhely mondja, csak a változás örök. Félrehúzom a függönyt, közel kell hajolnom az ablakhoz, hogy lássam a kinti homályban, milyen az idő ma, jelentkeznek-e újabb sárga levelek a meggyfán, és kései virágok a rózsabokrokon.
Téglaszínű, fodros, vidám szirmok, valaki egyszer akkora örömmel nemesítette ezt a rózsát, hogy azóta is minden bokor összes levele, szirma, sőt, tövise életerőt sugároz. Napindító rutinom, mely mindig segít, most is átlendít a reggeli zökkenőkön és fájdalmakon. Első utam a konyhába vezet, teavizet teszek fel, aztán a fürdőszobában időzöm, és már hallom, ahogy gyöngyözve forr a víz, az oxigénmolekulák élénk tánca a fogkefeszár motorján át is hallható, a konyhába sietek, tea szegfűszeggel, elkészül, forró és illatos.
Amíg hűl, a telefonomon megnézem az e-maileket. Új szokásom ez, mióta lábadozom, ágyba hozom a postafiókomat. Kevesen keresnek, mert általában csak munka miatt kíváncsiak rám, most pedig betegszabadságon vagyok. Egy reklámot nyitok meg, lekvárosház már a karácsonyi csomagjait ajánlja. Öko őszibaracklekvár rozépezsgővel, birsalmalekvár berkenyével, almás rétes lekvár, jeges fenyő zöldtea-keverék, farmerkötény piros zsebbel, szakácskönyv, feketecseresznye-lekvár kávéval és meggyel, gyümölcsös mazsolaszemek, melyek színpompás cukorgolyóknak látszanak, teakeverékek és bögrék. Karácsonyi bögre arany fenyőfákkal, legalább megfogható, nem úgy, mint a „piros koktélparadicsom tengervízben” nevű tétel. A diótörő – valami rugós fa szerkezet, biztos praktikus – már most elfogyott, de bögre van még bőven, ugyanolyan fenyőfás, csak ezüstben, minden csupa nemesfém. Nem kellene-e nekem is a karácsonyi ajándékok beszerzésével serénykednem? Bögre kapható még lajháros, lámás, macskás, tündérlányos, meg egy, ami Valentin-napról maradhatott, „Tiéd vagyok bögreszett”, kék-rózsaszín felosztásban.
Felpillantok a telefonomból, szinte világosodik, magamhoz veszem a teám, ami már ihatóra hűlt, a bögre tapintása meleg.
Jó.
Egyszerű, fehér porceláncsésze. A tea felét megiszom, aztán visszatérek a webshopba, hogy vessek egy pillantást a lajháros-lámás vonalra. Amikor még érdekelt, hogy saját, egyedi bögrém legyen, még nem divatozott a lajháros. Most sem lesz lajhárosom, az állat fejére dús virágkoszorút festettek, van helyette tizenkét bécsi bögre a gasztronagykerből. Nem az olcsósága miatt, hanem azért, mert a formáját szeretem. Olcsó is, de az véletlen. Ha még olcsóbbat akarnék, a svéd bútormaffia áruházában fele ennyiért is kapnék. De annak a bögrének kicsi az űrtartalma, és a formája sem kézhez álló. Legalábbis nem az én kezemhez áll. Hát mégis maradt valami a bögreidentitásomból, és amíg ezen szemlélődtem, kivilágosodott, átnézem a meggyfa összevissza koronáját, így, öregen és kuszán kaptam a telekkel együtt. Keresem, a verebek előjöttek-e már fészkükből, melyet az oromfalra raktak. Általában vidáman bandáznak a közeli meggyfán, ez az ő Párizsuk.
Ha most nem lábadoznék, már lezuhanyoztam volna, és azon gondolkodnék, süssek-e süteményt hétvégére. De így minden lassan halad, a gondolataim is, melyek egyelőre a webshop lekvárjainál ragadtak le, majd elkalandoztak oda, hogy egyszer akartam rózsalekvárt készíteni, de azóta sem főztem semmilyen lekvárt, nemhogy rózsát.
Idén várom a karácsonyt, mert akkor telik le a felépülési idő. Persze az is jó, amikor megkapom a kis csomagokat a testvéreimtől, unokahúgomtól, unokaöcséimtől, rajtuk aranybetűkkel a nevem: Vivien, és egy szív vagy karácsonyfa, arany, ezüst, vagy bronz filctollal. Legjobban csokit és teát szeretek kapni, tavaly egy bögrét is kaptam, tisztelettel veszem elő minden nap a délutáni teához, öcsém ajándéka. Meghatódtam, hogy öcsém, akire mindig kicsiként gondolok, mert annyival fiatalabb nálam, hogy a gyerekem is lehetne, a fizetését arra költi, hogy bögrét vegyen nekem ajándékba, meg teát, hogy legyen belevaló is.
Évek óta nem volt idő lekvárt befőzni. Most idő lenne a betegszabadság alatt, csak ideje nincs, hiszen nincs már gyümölcs, meg erőm nincs, hiszen ezért nem dolgozom. De van még lekvár régi eltevésekből, megsüthetném régi karácsonyok lekváros linzerjét, vagy nagymamám baracklekváros piskótáját.
A konyhában a reggeli nap aranyözöne fogad, támaszkodom a spájz ajtajában, keresem, honnan lehetne a legkisebb erőfeszítéssel lekvárt előszedni, ez a sütés elviszi az egész mai napot, olyan lassan megy minden. Kétféle lekvárt is találok, sárgabarack mindkettő, ebből a kertből. Az egyikhez a gyümölcsöt együtt szedtük egy ismerősömmel és a lányaival, aztán eltette lekvárnak felesben. A másik évben már egyedül szedtem a barackot, az emberek bezárkóztak, Covid volt közben, de azért találtam valakit arra, hogy befőzze, nádcukorral, finom, melengető, édes. Aztán előjött egy kis üveg gyömbéres őszibaracklekvár, egy régi albérlet kertjéből, ezt megsiratom, és készítek még egy teát. Mivel sok egyforma bögrém van, ihatok megint a kedvencemből.
A sárgabaracklekvárból is van bőven, az utóbbi időben az étvágyam csekély, nem vágytam süteményekre. Lehetőségem sem volt vágyni semmire, az évek óta tartó kényszerpályák most kényszerpihenőben értek véget, és ebben a kényszervárakozásban, hogy mit hoz a karácsony.
Egyszer számba veszem, milyen vágyakat tápláltam gyerekkoromtól kezdve. Első ráérzésre: csupa olyat, mely az elsődleges létfenntartással, az életfeltételekkel kapcsolatos. Talán ezen felül a fazekasság az, amit mindig ki akartam próbálni, hogy megalkothassam a saját csészémet.
Most, ha lenne lehetőségem bármire vágyni, az lenne, hogy magam csinálhassak lekvárt, de az idő fogy. Könnyen lehet, hogy több a lekvár a polcomon, mint amennyi karácsony vár még rám.