Ha egy költőből tananyag lesz, fönnáll annak a veszélye, hogy a tankönyvek foglyává válik, aminek aztán az lesz a hosszú távú, káros következménye, hogy egy idő után elfogy körülötte a levegő, azaz: unalmassá válik – diákok és tanárok számára egyaránt. Ezért gondoltam arra, hogy megpróbálom kissé „leporolni” Arany János életművét, ha csak tucatnyi Arany-vers erejéig is.
Ha egy költőből tananyag lesz, fönnáll annak a veszélye, hogy a tankönyvek foglyává válik, aminek aztán az lesz a hosszú távú, káros következménye, hogy egy idő után elfogy körülötte a levegő, azaz: unalmassá válik – diákok és tanárok számára egyaránt. Ezért gondoltam arra, hogy megpróbálom kissé „leporolni” Arany János életművét, ha csak tucatnyi Arany-vers erejéig is. Arany manapság valamiért nincsen „divatban”, annak ellenére, hogy a magyar irodalomtörténet hallgatólagosan őt tartja költészetünk legnagyobb alakjának. Én persze nem (csak) ezért szeretem Aranyt, hanem főleg azért, mert tőle lehet a legtöbbet megtudni a magyar nyelvről (egy költő „alapanyaga” ugyebár a nyelv) és a versírás mikéntjéről egyaránt. Aki verset akar írni (és némi tehetség is szorult belé), annak például elég elolvasnia Arany Vojtina-verseit, hogy megtudja, hogyan kell kinéznie egy versnek – és nem kell fölöslegesen kidobnia egy csomó pénzt versíró-szemináriumra...
Igyekeztem olyan (rövid) Arany-verseket választani, amelyek nem szerepelnek a tananyagban, hogy még véletlenül se érhessen az a vád, hogy belekontárkodok a tankönyvírást hivatásszerűen űzők munkájába. A kiválasztott versekkel ugyanakkor igyekeztem lefedni szinte a teljes Arany-életművet, vagyis hogy derüljön ki a versekből, mit is gondolt Arany János az irodalomról, a versírás problémáiról, milyen volt a viszonya szülőföldjéhez, mit gondolt nemzetéről és a világról általában, milyen testi-lelki nyavalyákkal küszködött stb. Rövid verskommentárjaimban igyekeztem kerülni a „száraz” stilisztikai elemzéseket (ezeket jó esetben az iskolában is elsajátíthatja a diák), inkább olyan kuriózumértékű adatokkal dolgoztam, amelyek a diákok számára is érdekessé tehetik ezeket a 150 éves verseket.
Őszintén remélem, hogy akad majd egykét olyan (diák)olvasó, akit sikerül meggyőznöm arról, hogy az Arany-versekkel bíbelődve tényleg ARANY VERSEK-kel volt dolga.
De gustibus
Magyar Miska olyan ember,
Hogy a könyvet nem szereti,
Csak azt hányja, csak azt veti:
Minek a könyv? kell is neki.
Egyszer mégis, (ha nem lopott,)
Ajándékba könyvet kapott,
És, így levén az állapot,
Olvasni kezde egy lapot.
„Hallja maga, János deák!
Mi van ebben?”– Hát ídeák,
Felel neki a kérdezett,
Költői finom ídeák.
„Értem. De mért nem rak tehát
Belé vaskosabb ídeát?
Én úr vagyok, nem böjtölök;
Sódarral mártom a theát.”
(1853)
De gustibus non est disputandum, vagyis: Az ízlésről nem lehet vitatkozni. A latin szállóige meg is magyarázza, hogy Arany miért nem ítéli el Magyar Miska könyvektől való irtózását. De ezzel korántsem tekinti elintézettnek a dolgot: a versből kiolvasható a költő szeretetteljes (vagy önironikus) viszonyulása is az irodalomhoz (lásd: „költői finom ídeák”). Azon most fölösleges eltöprengeni, hogy vajon a versben szereplő János deák azonos-e a szerző Arany Jánossal, de maga a vershelyzet nagyon is életszerű: Magyar Miska verseskötetet kap ajándékba, s nem igazán értvén a versekben foglaltakat, János deáktól kér eligazítást.
Csodálatos, ahogy Arany elrejti ebbe a rövid versbe a kortárs magyar irodalomról alkotott véleményét. Az 1850-es évek eleje ugyanis a petőfieskedők (Lisznyai Kálmán, Szelestey László, Spetykó Gáspár és társai) aranykora, Lisznyai 1851-es Palóc dalok című kötete például több mint hatezer példányban talál vevőre – akkor, amikor Arany 1852-es Nagyidai cigányokja ott porosodik a könyvesüzlet polcain. Semmi meglepő nincs tehát abban, hogy Magyar Miska a „költői finom ídeák” helyett „vaskosabb ídeát” követel a költőtől, tudniillik épp a petőfieskedők lírájában lesz tudatos céllá a különcködés, a pongyolaság, a bombasztikus hasonlatok használata stb. Íme egy példa a „vaskosabb ídeá”-ra: „Hím pillangó hímezzen, / Selyembogár öltöztessen, / Verőfény fényesítsen, / Bűbájtűz melegítsen” (Lisznyai: Palóc dalok I.). Egyébként nem lennék meglepve, ha Magyar Miskáról Petőfi 1845-ös „magyar nemese” jutna az olvasó eszébe, hiszen Arany Magyar Miskában ugyanúgy a magyar társadalom egyik típusát (a műveletlen urat) próbálja megrajzolni, mint Petőfi az analfabéta, de harsány nemesben: „Tán a tudománynak éljek? / A tudósok mind szegények. / Nem írok, nem olvasok. / Én magyar nemes vagyok!” (Petőfi: A magyar nemes). Örömünkre szolgálhat ugyanakkor, hogy a „magyar úr” 8 év alatt (1845-től 1853-ig) megtanult olvasni, még ha egyelőre nem is érti a jó verseket. Szereti viszont – hogy egy kicsit „félre” is olvassuk Aranyt – a sonkát teával. Akárcsak én.
(folytatjuk)
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2018. január 20-i számában)