Interjúsorozatom végén L. Simon Lászlóval, a Tokaji Írótábor fő szervezőjével, az ominózus kerekasztal-beszélgetés ötletgazdájával is megbeszéljük az előző interjúkban szóba kerülő témák némelyikét, azokat, amelyek a legfontosabbaknak tűnnek és amelyek sürgető megoldásokra várnak.
- Egyszer leírtam, hogy szerintem a Tokaji Írótáborban az általad szervezett beszélgetés jó értelemben vett provokáció volt, mintha nyulat szerettél volna kiugratni a bokorból.
– Alapvetően abban a helyzetben –és ezt nem negatív értelemben mondom – Zalán Tibor volt az, aki azzal provokált bennünket a beszélgetésben, hogy nem akar bizonyos dolgokról beszélni. Egyértelművé tette azt, hogy el sem jött volna, ha személyesen nem én hívom meg, mert nem szereti az ilyen típusú kerekasztal-beszélgetéseket. Ezzel kapcsolatban nagyon ambivalens érzésem van. Egyrészt azért, mert Tibort lassan három évtizede ismerem, és nagyon kedvelem. Számomra ő egy fontos ember, jelentős író, érdekes irodalmi figura. Nyilvánvalóan az az alapállás, amit egy ideje képvisel, távol áll az enyémtől. Ezzel az irodalmon (értsd: irodalmi életen) kívülinek állított szerepével nem tudok azonosulni, mert egyrészt teljesen más az én megközelítésem, másrészt mert ez nyilvánvalóan rá sem igaz. Nem lehet irodalmon kívülinek lenni, hogyha az ember ír, írást tanít, dramaturgként dolgozik, színdarabjait játsszák, könyvei jelennek meg sorra. Tehát nincs az irodalmon kívül. A felvett szerepével nem azonosulok, de nem zavar ez a játék, ami bizonyos pillanatokban véresen komolynak tűnik. Ugyanis olyannyira pozitív a véleményem Tiborról, annyira kedvelem őt, és ez talán kölcsönös is, hogy efölött simán átsiklom.
– Igazából nem is a személyről van szó.
– Nem, de mégiscsak ő volt az, aki provokált bennünket a Tokaji Írótáborban. Nem tudom, mennyire volt tudatos a részéről, de egy olyan beszédhelyzet alakult ki a kerekasztalnál, amitől összességében nagyon izgalmas lett a vita. Főleg úgy, hogy bizonyos dolgokról nem akart beszélni, mert szerinte már mindez nem érdekes. Vélekedhet így, végtére is nem irodalomtörténész. Megteheti, hogy azt mondja, a saját múltjából bizonyos részeket nem kíván elemezni, értékelni, hanem majd az irodalomtörténészek tegyék ezt meg. Számára mindaz, ami a nyolcvanas évek elején történt, már elvész a történelem ködében.
– Mennyire örültél annak, hogy egyáltalán szóba kerültek az irodalmi élet problémái és nem maradtak visszhangtalanul? Ráugrott az Index, aztán később a Helyőrség, de mások is beszéltek a témáról. Talán elkezdődött valamiféle diskurzus.
– Amit folytatni kellene. Nagyon jó, hogy ez megtörtént. Az írótábornak is jót tett. Nem feltétlenül a szándékom szerint alakult a beszélgetés, de örülök annak, hogy sikerült kiugrasztanunk a nyulat a bokorból. Fontos, hogy beszélgessünk az irodalmi közéletről is. Évek óta több fórumon elmondtam már, hogy folyamatosan csökken az irodalom társadalmi presztízse, és ez csak az ilyen, a Tokaji Írótáborban is létrejött akciókkal fordítható vissza. Az írók felelőssége, hogy olyan dolgokról beszéljünk és gondolkodjunk, amelyek meghatározzák a mi életünket. Az elmúlt években ezt nem tudtam megtenni, vagy nem tudtam az ilyen beszélgetésekbe belefolyni, mert a szándékomtól és az elhangzottaktól függetlenül mindenki egyfajta hatalmi beszédpozíciónak feltételezte az enyémet. Nem mondhatom azt, hogy nem volt igazuk, vagy pontosabban nem volt érthető az ő percepciójuk, hiszen országgyűlési képviselő és a kormánypárt államtitkára voltam. Talán nem túlzás, hogy egyben a kormányzat meghatározó kultúrpolitikusa is.
– A pozíció, amelyben nem lehettél civil.
– Már másfél éve nem vagyok az Országgyűlés tagja. A kulturális életbe visszakerülve, múzeumigazgatóként, az írótábor vezetőjeként, azt hiszem, hogy a régi-új beszédhelyzetemet egyre jobban látják és elfogadják a kollégák is. Nyilvánvalóan máshogyan tudok megszólalni, mint amikor kormánybiztos, miniszteri biztos vagy országgyűlési képviselő voltam. S bár jó volt az 50. írótábor, a kortárs irodalmi intézményrendszert érintő kérdések még így sem kaptak elég teret a tokaji beszélgetésekben.
– Most mik a legégetőbb problémák a kortárs irodalom életében?
– Érdemes szétválasztanunk magát az írást, a művészetet, a létrejött műveket és az irodalmi életet. Ez utóbbi arról szól, hogy valamiféle nyilvánosságot, hátteret, felületet, jó feltételeket biztosítsunk az alkotáshoz és a publikáláshoz. De van egy közös keresztmetszet, a kritika, ami nagyon fontos az irodalmi életen belül, az irodalmi nyilvánosságon belül, és nagymértékben meghatározza azt, hogy az emberek egyébként írnak-e, hogyan írnak, és milyen módon jelennek meg. Szerencsés esetben az olvasót is orientálja a választás során.
– A kritika jelen pillanatban betölti ezt a szerepet?
– Nem véletlenül hozom szóba. Azt kérdezted, hogy milyen problémákat látok, miről kellene beszélni. Azt már-már tragikusnak tartom, hogy olyan szinten szakadt ketté az irodalmi nyilvánosság is, amire talán még sosem volt példa. Se a kommunista diktatúra időszakában, se a két világháború között, s főleg nem azt megelőzően. Gyakorlatilag szinte nincs átjárás a szekértáborok között. És még csak nem is feltétlenül figyelik, olvassák egymást az emberek. Ez példa nélküli és rendkívül egészségtelen. Az a kritikai élet, amelyik még a szocializmusban is létezett, mára eltűnt. A tokaji beszélgetésben Kukorelly Endre, Petőcz András, Turczi István és Zalán Tibor is azt mondta, hogy az irodalmi nyilvánosság még a diktatúra présével, a cenzúrával együtt is gazdagabb, változatosabb, körültekintőbb volt a mainál. Ez még akkor is így van, ha a kritikának volt bunkósbot funkciója, illetve egyfajta politikai helyreigazító szerepe is. De legalább volt kritikai világi nyilvánosság. A komplex, az olvasót is elérő, méltányos kritikai nyilvánosság nagyon hiányzik.
– A mi nemzedékünknek mi a felelőssége az aktuális helyzetben? Mit rontottunk el, vagy mit kellett volna másként csinálnunk?
– Én mindig közéleti ember voltam, és érdekelt a közösség építése, egyben tartása, a közösségi identitás erősítése. Ezért az első pillanattól fogva, hogy írásra adtam a fejemet, az írást nem pusztán csak az önkifejezés egyik módjának fogtam fel, hanem az irodalmi nyilvánosság, a közösségépítés, a közösségszervezés eszközeként is. Fontos, hogy az írók egyfajta közösségi létet is megéljenek, hogy az irodalom, pontosabban az irodalmi élet közösségi fórum is legyen.
– Együtt alapítottuk a Fiatal Írók Szövetségét (FISZ) 1998-ban. Ez mennyire működik napjainkban?
– Közel hat évig vezettem ezt a szervezetet. Ott voltam az idei FISZ-táborban, elnök utódaimmal együtt részt vettem egy beszélgetésben is. Szívesen megyek a fiatalok közé, bár kicsit furcsán érzem magam, hogy azok is ott vannak a FISZ táborában, akik annak idején ki akartak utálni bennünket az irodalmi nyilvánosságból. Látom, a korábbi József Attila Kör- (JAK-) elnök Károlyi Csaba is jól érzi magát a FISZ-nél, pedig annak idején nem örült a szervezet létrejöttének. Ennek kapcsán örülhetek annak, hogy nekünk sikerült, ami nekik nem. Mi nem utáljuk ki őket, nyitottak vagyunk a beszélgetésre. Az általunk 1998-ban alapított generációs írószervezet ma is él és virul, míg ők hagyták szétesni, tönkremenni a nagy múltú JAK-ot. Kicsit persze bosszankodom azon, hogy most egy másik szervezetre cserélik föl azt, amit tönkretettek, de végtére is hosszú távon nekünk lett igazunk. S ez még akkor is így van, ha a mai fiatalok egy sor kérdésben vitatkoznak velünk, kritizálva az alapításkori értékrendünket és céljainkat.
– A mi nemzedékünknek mi a felelőssége az aktuális helyzetben? Mit rontottunk el vagy mit kellett volna másként csinálnunk?
– Nehezen értelmezem a nemzedéki felelősség fogalmát. Fontos nekem a nemzedékben való gondolkodás, a kortársaimmal való emberi, baráti, szakmai kapcsolatok ápolása, valamint a közös pontok megtalálása, de ez független attól, hogy az egyéni felelősséget sokkal fontosabbnak tartom a kollektívnél. Az ember a saját döntéseiért, cselekedeteiért vállaljon felelősséget, és a munkáját azzal a tudattal végezze, hogy az egyéni életének milyen hatása lesz a közösségére.
– Mégis, a közösségi jellegű hangok nagyon szervezetten, egy politikai diskurzusból jönnek, azok a közösségi hangok, amelyekkel szemben a szakmai érvek nehezen érvényesíthetők, akár a te magad egyéni felelőssége, vagy az enyém, vagy bárkié. Erre is gondolok, amikor fölteszem ezt a kérdést, hogy mik a problémák? Honnan erednek, mik azok a felelősségek, amelyeket érdemes körüljárni?
– Engem az a nyilvánosság, az a szellemi tér foglalkoztat, amelyben létezem. Ebben nem tudok külön gondolkodni művészetről, kultúráról, intézményrendszerről és politikáról. Az író kollégáim többsége szerint az irodalom, a művészet valami autonóm tartományként létezik, és van az ettől független valóság, a politika, ami ráadásul mindig megnehezíti a művészeknek a sorsát, valamint a művészetnek a helyzetét. Én nem így gondolkodom. Szerintem olyan szellemi tér vesz körül bennünket, amelyben a politikának is vannak szellemi dimenziói, s vannak intellektuálisan nagyon is fölvértezett politikusok, és valójában komoly interakció van a művészet és a politika valóságértelmezései között.
– Akkor cáfolod azt az elméletet, hogy a művész ne politizáljon, hanem alkosson?
– Az egész eddigi életem ezt cáfolja, bár valójában nálam is vannak életszakaszok, amikor egyik vagy másik hangsúlyosabb, de azt gondolom, hogy a közélettel való foglalatoskodás, a politika, a klasszikus értelmében vett politizálás nem kell hogy idegen legyen az írótól, művésztől. Úgyhogy a legostobább dolog lenne 11 év országgyűlési képviselőség és kétszeri államtitkárság után azt mondani, hogy az írók ne politizáljanak.
– Soha nem volt olyan érzésed, hogy inkább csak írnál, és hagynád a francba a politikát?
– Nem. Túl azon, hogy képviselhettem a környezetemben élőket, illetve a kollégáimat, valójában én is sokat köszönhetek az országgyűlési képviselői munkának. Új dimenziók nyíltak meg előttem: olyan tapasztalatokat, ismereteket gyűjtöttem be, amiket máshol nem tudtam volna megszerezni. Kérdés, hogy ebből később tudnak-e művek születni, visszaköszön-e mindez esszékben vagy más szövegek formájában.
– Soha nem érezted azt, hogy a politika elvonja az energiáidat?
– Nem, hiszen szerettem a politikai munkát, ott is az értékteremtésre törekedtem. Új jogszabályokat írni, a Várkert Bazárt felújítani, részt venni a Hauszmann-terv vagy a Nemzeti kastélyprogram kidolgozásában, mind-mind alkotás volt. Egyáltalán nem bánom egyetlenegy olyan döntésemet sem, amely arról szólt, hogy közéleti kérdésekkel foglalkozzam. Nem bánom azt sem, hogy megalapítottuk a FISZ-t. Nem bánom, hogy az írószövetségben dolgoztam vezetőként, sokat tanultam belőle. Nem bánom azt, hogy országgyűlési képviselő lettem. Nem bánom azt, hogy államtitkár lettem. Sőt, büszke vagyok minderre. Nyilvánvalóan nem tudom megmondani, hogy mi lett volna, ha nem így alakul a sorsom. Ugyanakkor azt se bánom, sőt kifejezetten örülök neki, hogy ma már nem csinálom, már nem vagyok politikus. Miközben azokat is megértem, akik egész életükben a politikával foglalkoznak, én az első pillanattól fogva tudtam, hogy a politikusi lét csak egy szakasza lesz az életemnek. Egy színes eleme a kaleidoszkópnak.