A nő aprót bólintott, és még mindig nem nézett Áron szemébe. Az öreg letette a zsebórát és a parányi csavarhúzót, és türelmesen várt.
– Ékszert is, ugye? Egy nyakláncot hoztam eladni.
A nő sovány volt, mint egy botsáska, és a kibolyhosodott blézer csüggedt zászlóként lógott csontos vállán. Ahogy belépett a boltba, végighordozta szúrós tekintetét a pulton és a vitrineken, végül kikötött az öreg Áronnál, aki egy régi zsebórán ügyködött a pénztárgép mögött. A szemébe azonban nem nézett: helyette a vállára meredt, ahol a régi barna mellény varrása már foszlani kezdett.
– Jó napot. A kirakatban az áll, hogy maga vásárol aranyat.
– Igen.
A nő aprót bólintott, és még mindig nem nézett Áron szemébe. Az öreg letette a zsebórát és a parányi csavarhúzót, és türelmesen várt.
– Ékszert is, ugye? Egy nyakláncot hoztam eladni.
Áron, aki már lassan ötven éve volt ékszerész, meg sem lepődött: már akkor látta a bolyhos kosztüm zsebében esetlenül dudorodó dobozt, mikor a nő belépett a boltba. A nő ismét bólintott, majd előhúzta: a nyaklánc kifakult, virágmintás kis kartondobozban lapult, amit hanyagul a pultra hajított, a láncot pedig Áron elé tartotta.
Vastag lánc volt, nagy, régimódi szemekkel, kerek medállal. A medálon Mária képe: a kendő alá rejtett, lehajtott fejet, a szelíd arc vonásait szinte felismerhetetlenné koptatta az idő.
– Törtarany-árban tudom bevenni – Áron a láncért nyúlt, és a mérleg kis kosárkájába eresztette. A nő közben tovább beszélt, hol Áron vállára, hol a vitrinekben sorakozó ékszerekre és órákra meredve.
– Anyámé volt. De a halála előtt már évek óta nem tartottuk a kapcsolatot… És mit csináljak vele? Én nem vagyok vallásos. Amúgy sem hordanék ilyet. Túlságosan ódivatú. Maga biztos tudja, mikor hordtak ilyesmiket, ötven éve, száz éve? Maga is csak valami öregasszonynak adja tovább, nem?
– Beolvasztom.
– Ó – A nő hirtelen elhallgatott, Mária kopott arcára bámult, majd a pult üvegteteje alatt szikrázó láncokra.
– Hét és fél gramm. Hatvanegyezer-nyolcszáztizenöt forintot tudok érte adni.
A nő az Áron kezében hintázó medálra nézett, majd a pénztárgépre, végül körbe a boltban. Ujjai öntudatlanul is a kosztümje szélét gyűrögették.
– Jó… jó. Persze.
– Szükségem lesz a nevére és a lakcímére – A nő diktálta, Ádám pedig letette a láncot, kitöltötte az elismervényt, majd odatolta elé. – Itt írja alá.
– Azt akarta, hogy hordjam, el tudja képzelni? – A vékony ujjak a tollba is úgy kapaszkodtak, mint a kosztüm szegélyébe: idegesen, sok apró, felesleges mozdulattal. – Sose hordtam ilyesmit. Még a halála után is előírná nekem, mit tegyek. Pláne manapság, amikor az embernek akkora szüksége lenne a pénzre…
A nő visszatolta az elismervényt, Áron pedig leszámolta elé a pénzt. A nő ismét megszámolta, úgy rakta el, egyesével félbehajtva a bankjegyeket.
– Nem is gondolhatta komolyan. Maga szerint? Tudhatta, hogy semmi szükségem rá. Hogy úgysem fogom felvenni. Az emberek az ilyesmit nem gondolják komolyan, ugye?
Most először a szemébe nézett, de gyorsan el kapta a pillantását, mintha megriadt volna.
– Nem – mondta az öreg lassan – nem hiszem. Viszontlátásra.
– Na ugye. Gondoltam én. Viszlát.
Megcsörrent a szélcsengő az ajtó fölött, kattant a kilincs, és a nő távozott. Az öreg ékszerész még látta az ablakon át, ahogy szapora léptekkel átvág a téren, és eltűnik az aluljáróba vezető lépcsőn.
Felemelte a láncot a mérlegről, megállt, összehúzott szemmel figyelte, aztán megcsóválta a fejét. Bizonyára romlik a szeme: egy pillanatra meg mert volna esküdni rá, hogy Mária kopott, szelíd arcán parányi könnyek gördültek végig.