lehet ott vagyok vagy már nem is
csak porzó jégháton kiáltás szorult torok
bizalom s jövőtől rettegés:
duális halálosztagok…
Imsikek lelke indul cikázó útra
szánbakok fölött a fák gyér villámain
haszna hiábavalósága is léhán ragyog
csak az ölelés nem törhető hátra
lehet ott vagyok vagy már nem is
csak porzó jégháton kiáltás szorult torok
bizalom s jövőtől rettegés:
duális halálosztagok…
semmit sem oszt szoroz hogy
kőarcok s -lelkek a felmenőim
talán a lényem is falni tülekvő farkasok őse
íjak árnyékát nyíltalan átszövő
félelem okádta remény vagy az se…
dehogy még ez a káoszos euverzum
sem senkié s né még én sem az vagyok
ki is lehetne az
kinek arcára nyugodt poroszkán nőhet a moha
vakító galambszar csipkézte patina miegymás
húsomba szánthatják az összes ősöm is
hiába
nem leszek azonos magammal soha…
huj huj hajrá
sikamlik arcéleken a sík a puszta
parti fűzek falából a lovasok
bugyborgó hullámokba lépnek kacagva
azóta is
leskellő halálnak ellenében makacsul
haza
és szűk idők teltén hogy hogy nem
jajjal is édesen arcomra szajzik a hon óhatatlan
az egyetlen csodaszarvassal – mert ilyen senkinek! –
ilyen hallali nem tör föl soha sehonnan
életemre csendet néma keservet én terítek
semmimre büszkén a lélekmelegben
jól tudom
vissza ugye sosem fordulnak a szilaj lovasok
de itthon ó itthon ti boldog itthonok
rám ronthatnak elragadni bárhonnan bárkik
szárnyalva és tetten érve nyilalló ujjongásban
acélvért én
hát belétek is ekként alvadok…
cirádák nélkül a reggelek úgy valójukban
idesimulnak gyöngéden
– csontot törnek –
lélektükör a járomló ferde szem bogára
az arc is pogány szúrákba köttetett
s időtlenségébe veszve ott szunnyad éberen
múltja tán jövője
vagy csak téveteg kísértetek?
farakásokká rendeződnek a bordáim
ahogy ránk hág talmi diadalában
s vérpiros üdvkört csördít hosszan a mohóság
füvészkertek gittek megrongyolt napok éjek
sorsom veletek
a titkos kipukba bogozott
meghekkeletlen mene tekel
kisbetűs közös fölmagasztulás
föltámadok sírok meghalok
s tovább viszlek te örök jajdulás
a belénk falazott lázas nemecsekkel.