Eltelt újabb száz év. Madách születésének kétszázadik évfordulóján elgondolkodhatunk, most hol tartunk. Milyen eszmecserét, vitát folytatna Ádám és Lucifer, ha körutat tennének jelenünkben? Hullahegy, háború, vér, nyomor, fogalmaz Ádám. Ismét. Sötétség, hideg, otthontalanság, tehetnénk hozzá. Talán sosem volt ennyi kérdés, várakozás, remény bennünk, mint most, a Madách bicentenárium évébe lépve.
1923-ban, Madách Imre századik születési évfordulóján, három évvel a trianoni békeszerződés megkötése után, a Nyugat tematikus lapszámot szentelt Madách Imrének. Többek között olyan szerzők emlékeztek meg róla, mint Babits Mihály, Szabó Lőrinc, Füst Milán, Karinthy Frigyes, Szomory Dezső.
Leginkább Kosztolányi Dezső Lucifer a katedrán című egyfelvonásosa gondolkodtatott el, melyben megidézte Ádámot, Évát és Lucifert saját korában. Lucifer és Ádám egy újabb utazásról jönnek repülő-álarcban. Egy osztályterembe érkeznek, Madách mellszobra a katedrán. Hangsúlyoznom kell: az I. világháború után járunk, Magyarország és az egész világ traumatizált. Ezek tükrében érdemes egy percre visszarepülnünk az időben, s idéznünk Kosztolányi sorait:
„Lucifer: Sápadt vagy Ádám. Talán kicsit megártott. / A repüléstől émelyeg a gyomrod. / Ádám: Nem, Lucifer, nem. Az undor fogott el, / Attól amit hallottam erre s láttam, / Tíz éve lengek a hadak fölött. / A hullahegy, a háború, a vér. / A gyermeksírás, a nyomor, a tej. / A vér s a tej. / S szív meg a gyomor. / Ezt nem bírom tovább. / Elég, elég. / S most az orosz puszták vad ordítása / (Befogja fülét.) (...) Lucifer: Elméskedel? itt megvigasztalódsz majd. / Mert erre a most a kába shimmy járja, / Jazz-band üvölt, a négerek hörögnek, / Az emberek egymás nyakát tiporják, / Pénzért loholva. / Ádám: És mi ez? / Lucifer: A béke. / Ádám: Irtóztató. / Lucifer: Ahá, a háború jobb? / Ádám: Felnégyelt népek. / Lucifer: Csitt, ez Trianon. / Egyáltalán kérlek, ne sértegess. / Tudod, a békeműbe némi részem / Van nékem is, s föltétlenül helyeslem.”
Eltelt újabb száz év. Madách születésének kétszázadik évfordulóján elgondolkodhatunk, most hol tartunk. Milyen eszmecserét, vitát folytatna Ádám és Lucifer, ha körutat tennének jelenünkben? Hullahegy, háború, vér, nyomor, fogalmaz Ádám. Ismét. Sötétség, hideg, otthontalanság, tehetnénk hozzá. Talán sosem volt ennyi kérdés, várakozás, remény bennünk, mint most, a Madách bicentenárium évébe lépve. S ha egyszer el is jön a béke – mert el fog jönni –, egyedül az bizonyos, hogy nem leszünk többé azok, akik korábban voltunk. Megmosolyogtató, hogy az életünket meghatározó események is évszámokká zsugorodnak idővel, bekerülnek a történelemkönyvekbe, ahogy 1848 vagy 1920, Madách és Kosztolányi jelene.
A művet újraolvasva rádöbbenhetünk, mi is egy színben létezünk. Száz évvel ezelőtt Kosztolányiék is egy felvonásban léteztek. És azok, akik újabb száz év múlva fognak emlékezni, szintén egy újabbat fognak megélni. S mielőtt belenyugodnánk az idő furfangos kiszámíthatatlanságába, esetleg elvesznénk az örök visszatérés nietzschei gondolatspiráljában, érdemes visszaemlékeznünk Lucifer szavaira: „Nem az idő halad: mi változunk, / Egy század, egy nap szinte egyre megy.”
Babits találóan fogalmaz, amikor azt írja, a tragédia nem a kor eszméjét rejti, hanem minden korok eszméinek eszméje. Még mindig tart. Ez csak az igazán nagy művek kiváltsága.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. januári számában)