Emlékszem Madách Imre Ember tragédiájára, az emberiség szenvedéstörténetére.
Olyan szenvedésre emlékszem, amely tele van vággyal és
tagadással, bűnnel és erénnyel, szerelemmel és titokkal.
Emlékszem Madách Imre Ember tragédiájára, az emberiség szenvedéstörténetére.
Olyan szenvedésre emlékszem, amely tele van vággyal és
tagadással, bűnnel és erénnyel, szerelemmel és titokkal. Éván és Ádámon, Évákon és Ádámokon keresztül láttam a szenvedéllyel óhajtott jót, a belénk rágódott rosszat, a múltat, saját és elődeink múltját, a szlovákiai magyarság múltját, s mindent, ami tegnap volt. S láttam, mert
Madách láttatja a holnapot, a jövőt, a falanszterit. Látom és hallom, látom Lucifert és hallom az Urat. Ármányt szövök és a költészet szent eszköztárával hittel teli ábrándképeket vetítek. Hallom a fényt és látom a hangot, minden lehet, a lehetetlen is, mert a nagy mű kész, „a gép forog,
az alkotó pihen”. De Madách nem pihen, szelleme belém hatol, elkápráztat, a ránk hagyott örökséggel gúzsba köt, menekülni késő. S miután megszólal az angyalok kara, hogy dicsérje Istenünket, már minden illúzióm elszáll, apró kis porszem vagyok a világmindenséghez képest,
de minthogy a tenger is vízcseppekből áll, tehát vízcseppből van, úgy a világmindenség is porszemekből van, belőlem van. Én vagyok Te, Te vagy én, én vagyok Madách Imre, Te vagy Arany János, én vagyok
Lónyay Etelka, Te vagy Fráter Erzsébet, én vagyok Jolán, Te vagy Anna Borbála, én vagyok a fájdalom, a hűtlenség, Te vagy a hit, a törődés.
Madách Imre örökül hagyta az útvesztőt s a kiutat, és a legnagyobb kincset, a titkot.
A titok titka itt van, körülöttem, bennem, és mielőtt megfejteném,
megfejthetném, követem az Úr parancsát:
„Ember küzdj és bízva bízzál!”
Így most már tudom, ha el is némul az égi szó, a költészet szócsövén át meghallhatom a szentlélek embert megtartó parancsát.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. januári számában)