Petőfi a rég várt találkozást terjedelmes versben (Tompa Mihálynál) örökítette meg. A Bején eltöltött napok jellemzik tán legékesebben a két költő kapcsolatát. Noha barátságuk korábban sem volt zavartalan, ám összezörrenéseik mindig gyorsan elsimultak. A két élénk szellem – már csak természetük különbözősége okán is – mindig készen állt arra, hogy ellentmondjon a másiknak. Ezúttal sem volt ez másként. Az extrovertált Petőfi egyik ismerősének Tompáról mint magával meghasonlott, borongós kedvű emberről, részvéttel beszélt. „Ki akartam misanthrópiájából gyógyítani – mondta –, de nem
Petőfi második nagy felvidéki utazására 1847. július 1-jén indult, miután hamvába holt Lisznyai Kálmánnal közösen tervezett nyugat-európai útjuk. Végső soron a partiumi Erdőd volt a cél, hogy megkérje Szendrey Júlia kezét, ám úgy tervezte, hogy addig még számos barátját, ismerősét is felkeresi útközben. Losonci és rimaszombati megállókat követően a harmadik napon érkezett meg Bejébe, ahol 1846 ősze óta a két évvel korábban még Eperjesen megismert barát, Tompa Mihály volt a református lelkész. Érkezését a szintén eperjesi Kerényi Frigyesnek címzett Úti levelekben ekképpen jegyezte fel:
„Leugrottam, zörgettem, ajtót nyitottak, s aki ajtót nyitott, az maga volt tiszteletes Tompa Mihály uram. Rohantunk egymásnak, mint két üstökös csillag, melly egyik a másikát szét akarja zúzni… összeölelkeztünk… de nem birkoztunk… csak ölelkeztünk. – Azóta itt élvezem a csendes falusi magányt, ‘hogy phrasisban beszéljek,’ mint Pálff y Albert mondta, midőn életében az első s tán egyszersmind utolsó phrasist találta kiejteni. Bizony komisz is az! isten őrizzen minden becsületes embert még a hallásától is.”
Petőfi a rég várt találkozást terjedelmes versben (Tompa Mihálynál) örökítette meg. A Bején eltöltött napok jellemzik tán legékesebben a két költő kapcsolatát. Noha barátságuk korábban sem volt zavartalan, ám összezörrenéseik mindig gyorsan elsimultak. A két élénk szellem – már csak természetük különbözősége okán is – mindig készen állt arra, hogy ellentmondjon a másiknak. Ezúttal sem volt ez másként. Az extrovertált Petőfi egyik ismerősének Tompáról mint magával meghasonlott, borongós kedvű emberről, részvéttel beszélt. „Ki akartam misanthrópiájából gyógyítani – mondta –, de nem sikerült.”
Igaz, ettől még nem volt törvényszerű a lépten-nyomon felszínre törő ellentét. Hiszen maga Tompa is bevallja levelében: „Én Pesten létemben párszor mondám neki »ábrándos szamár!« s ő válaszolt:‘»kiábrándult szamár!« nekem. S ah tán igaza van!”
Szintén ezt a dolgot érinti – már-már komikusan – Tompa elszólása. Aranynak írja: „Isten áldjon meg édes barátom! Tökéletesen igaza van Petőfinek, minden teketória és ceremónia nélkül kellett volna hozzám berontanod, minden kopogtatás nélkül. Nem mondom, hogy épen úgy mint Petőfi , ki engem sohsem látva életében, legelső megszólítása is így hangzott »Te kutya!« vagy ha épen így is, mert ez ő nála annyit tesz ‘»édes lelkem!«’’
Mindazonáltal e napok egészen nagyszerűen teltek. A Kerényinek címzett útirajz erről és a fentiekről beszédesen vall: „Beje, Gömör megye beli falu Rima-Szombat és Rozsnyó között. Ezt nem a te kedvedért mondom, barátom, a ki úgy is tudod, hanem azok kedvéért, a kik nem tudják és vajhmi nagy ezeknek az ő száma. Itt vagyok Bején, még pedig a papnál, tiszteletes Tompa Mihály barátunk- és collegánknál. Víg napokat élünk, de mindazonáltal csalatkozol, ha azt hiszed, hogy kevesebbet civakodunk, mint hajdan nálad, Eperjesen. Minden pillanatban összeveszünk. Ő azt állítja, hogy ő a legbékeszeretőbb ember a világon, én is azt állítom, hogy én vagyok a legbékeszeretőbb ember a világon, pedig meg vagyunk felőle győződve, hogy mind a ketten a legdisputaxabb emberek vagyunk a világon. Egyébiránt neki, mint papnak, csak több eszének kellene lennie vagy mi, s kötelessége volna engednie, de ő kötelességéről mindig megfeledkezik, vagy tulajdonkép soha eszébe sem jut. Különben egymás verseit illő kimélettel biráljuk. Ő azt mondja, hogy ez és ez a munkám nem ér semmit, hogy ez silányság, én azt felelem, hogy nem igaz, mert az remek… s ha én mondom neki, hogy ez és ez a műve nem ér semmit, hogy az nyomorúság, ő feleli, hogy nem igaz, mert épen ez legjobb munkája. Átaljában a fiatal irodalom tagjai tán tulságosan is szigorúak egymás iránt, s a miserabilis csőcselék mégis azt akarja elhitetni a közönséggel, hogy mi egymást tömjénfüstbe fojtjuk.”
Vitáik fő oka azonban alighanem Petőfi „haditerve” volt. Jókaiék ekkortájt vették át Frankenburg Adolftól az Életképek szerkesztését, amelyet Petőfi a felnövekvő új irodalom kizárólagos fórumává igyekezett tenni. Ennek érdekében kisebb szervezőmunkába fogott. Tervezett népi triászába önmagán és a Toldival feltűnt Aranyon kívül Tompát kívánta megnyerni, akinek egy évvel korábban jelent meg nagy sikert aratott Népregék, népmondák című könyve. Ám Tompa nehezebb eset volt. Szabódott, kertelt – semmiképp sem kívánta magát csakis az Életképekhez lekötni. Ám Petőfi nyomasztó erkölcsi fölényével sem akart (nem mert?) szembeszállni. Magyarán: nem vallott színt. Kitérő megnyilatkozásai nyilván még inkább felbosszantották a barátját, de végül olyan választ adott, amely Petőfinek is megfelelt.
A vendéggel bejei napjai alatt egy-két különös közjáték is megesett. Régi ismerősük, Szemere Miklós írta Erdélyi Jánosnak: „Régtől óta ülök fészkemben. Minap azonban meglátogattam Tompát Bején. Midőn betoppantam paplakába, kit látok a pamlagján heverni? – Petőfyt. – Hozzá sem szóltam. – Ő egy néhány perc múlva felkölt, s elment – állitolag Szathmárba.”
No, azért egyelőre még nem olyan messzire… Ám tény, hogy otthagyta Szemerét, akit politikai nézetei miatt nem kifejezetten kedvelt. A bejei Szentiványi-kastélyban tett látogatásról pedig már a sorozat 9. részében (Petőfi és a gömöri földesurak) részletesen esett szó.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. januári számában)