Póda Erzsébet | Az igazságkereséstől az írásig

Póda Erzsébet 2023. január 30., 13:17

Tavaly augusztusban jelent meg a csallóközi Makki Lajos, alias Maquet Ludovic könyve, Ludo, egy hontalan idegenlégiós címmel, amely csakhamar sikerkönyvvé vált. Az önéletrajzi ihletésű, gazdagon illusztrált és magyarázó jegyzetekkel ellátott kalandos történet nemcsak az olvasók, hanem az újságírók érdeklődését is felkeltette. Sőt, többen is jelezték már, hogy szeretnének dokumentumfilmet készíteni a szerző életéről. 

Makki Lajos alias Maquet Ludovic (Póda Csenge felvétele)

– Amikor – ahogy egy beszélgetés alkalmával mondtad – a fejedben összeállítottad a könyvedet, számítottál ekkora sikerre?

– Több kiadó is megjegyezte, hogy ez a könyv túl drága ahhoz, hogy keresett legyen, és kezdetekkor az olvasókört se tudták meghatározni. Több tipp is elhangzott azzal kapcsolatban, milyen lesz az érdeklődők összetétele. Például, hogy fele-fele arányban oszlik majd meg a nemek közt, vagy túlnyomórészt férfiak fogják olvasni. Akkor azt állítottam, hogy az olvasók aránya 80-20 lesz a hölgyek javára. Igaznak bizonyult a jóslatom. Hogy sikeres-e, azt nem tudom kijelenteni, mindenesetre töretlen iránta az érdeklődés, és eddig csak pozitív visszajelzést kaptam. A könyvbemutatók általában teltházasak, és minden egyes alkalommal rendkívül jó hangulatban telnek, szinte véget nem érően kérdezget a közönség.

 

– Bizonyára olvastad Rejtő Jenő (légiós) könyveit…

– Fiatalkoromban az egyik kedvencem volt. Az én könyvem abban különbözik az összes többi régi és új légiós könyvtől, hogy azok túlnyomó része kiváló fikció, az én történetem azonban igaz. De míg Rejtőt olvasva tudjuk, hogy kitalált a sztori és a szórakoztatás a cél, addig az újkori légiós regényekről ez nem mondható el. Mikor a francia idegenlégióban szolgáltam, katonatársaimmal együtt mindig kíváncsian olvastuk a légióról szóló könyveket, vagy a légiót megjárt szerzők „igaz történetként” beharangozott műveit. Aztán azon méltatlankodtunk, hogy a fele sem igaz. Egyszer nagy felháborodásunkban betelefonáltunk a kiadóba, hogy megcáfoljuk a regényben megírt lehetetlenségeket, de azt válaszolták, őket csak az érdekli, hogy a könyv jól fogyjon.

 

– Mikor döntötted el, hogy könyvet fogsz írni?

– Katonáskodásom alatt rengeteget fényképeztem. 1995-től megvan az összes fotóm laptopon és negatívon is. Dátumok szerint tudom, mikor mi történt. Amikor letartóztattak és szerintem igazságtalanul börtönbe kerültem, az első hónapban eldöntöttem, hogy megírom mindazt, ami velem történt. Tizenkilenc évig egyenruhát viseltem, tisztességgel szolgáltam, megkaptam a francia hadiérmet, ami a legmagasabb, kizárólagosan katonai kitüntetés, mégis bűnözőként kezeltek. A fejemben összeállt az egész könyv, részletekbe menően, a börtönben pedig szó szerint tollat ragadtam és írni kezdtem.

 

– Hogyan kerültél a francia idegenlégió kötelékébe?

– Fiatalkoromban egy ismerősöm rengeteget mesélt a légióról, el is határoztam, hogy egyszer jelentkezem. Aztán úgy alakult az életem, hogy el kellett mennem innen. Utánajártam, mi kell ahhoz, hogy felvegyenek. Jó kondiba hoztam magam, majd elutaztam a franciaországi Aubagne-i kaszárnyához. Csalódást okozott a nagyon tiszta, nagyon rendezett, nagyon szép laktanya, mert a fantáziámban egy vad erdei kiképzőközpontként élt, kommandósokkal. Az ellenőrzés, átvilágítás következett. Én rögtön meg is mondtam, hogy négy évre ítéltek csalási kísérletért. A fizikai teszt nem okozott nehézséget, hiszen mindig sportoltam. Természetesen pszichoteszteket is el kellett végeznünk. Ezek alapján történt a válogatás. A jelentkezők többségét hazaküldték. Az alapkiképzés végén bizonyos pontszámot el kell érni, ami alapján a legjobbak kiválaszthatják, melyik ezredbe szeretnének menni. Nekem sikerült a vizsgám ahhoz, hogy az ejtőernyős ezredet választhassam, az engedélyt meg is kaptam. Az ejtőernyős ezrednél szolgáltam 18 évet, 10 hónapot, 28 napot.

 

— A könyvedben írsz a jugoszláviai és az afrikai állomásozásokról.

– Jugoszláviában átéltük a legnagyobb telet, a mínusz 27- 30 fokot. Az Igmán-hegyen állomásoztunk, a síugrósáncoknál, majd Mostarban és Kiseljacban, onnan Szarajevóba kerültünk. Afrikában megtapasztalhattuk a forróságot. Az Egyenlítői Fekete-Afrika sivatagos, Észak-Csádban csak homok és kő van, néha egy kis oázis. A Szahara nappal forró, éjszaka nagyon hideg, Közép-Afrika egy dzsungel, rendkívül párás, meleg, a legkisebb mozdulattól is ömlik a víz az emberről. Hát még egy pluszsúlyokkal felszerelt katonáról! Ha nincs megfelelő kondi, könnyen kaphat az ember hőgutát, a mérges állatokkal való találkozások sem ritkák. Mindez megtanította velem annak a mondásnak az igazságtartalmát, hogy ami nem öl meg, az megerősít.

 

– Mit jelent a légiós számára az éles bevetés?

– A nagyapám rengeteget mesélt nekem a háborúról, a Gulagról, úgyhogy mindig bennem élt a vágy, hogy én is részt vehessek ilyen kalandban. Gyakorlatozás közben is sokszor gondoltam arra, hogyan fogok majd viselkedni, milyen lesz a reakcióm, helyt tudok-e állni? Aztán az éles helyzetben először hányingert kaptam, de mikor elindult az akció, mindent úgy csináltunk, ahogy azt már addigra begyakoroltuk. Azt mindig elmondom, hogy a hivatásos katona nem gyilkos és nem terrorista! A katona védi az ártatlanokat, nem lő senkire „hobbiból”. Az előírásokat szigorúan be kell tartani, és mindig be is tartottuk.

 

– Van még történet, amit szeretnél megírni?

– A következő könyvem már készen is van a fejemben. Más lesz, mint az idegenlégiós életemről szóló. Kritikus hangvételűre tervezem, és természetesen nagy szerepet kap majd benne az igazság és a hazugság kérdése.

 

(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. januári számában)