A faluban egyszer az a pletyka kapott szárnyra, hogy valaki leskelődik a házaknál esténként, bekukucskál az ablakokon, s időnként be is kopogtat rajtuk. Csak suttogásokat és feltételezéseket lehetett hallani. Nálunk is járt, meg nálunk is. Még abban sem voltak biztosak, hogy férfi-e vagy nő. Volt, aki azt állította, hogy nem is ember. Hogy csak teliholdkor jár. Volt, aki megesküdött volna, hogy ruha nélkül, ádámkosztümben látta. Abban viszont egyetértettek, hogy gyorsan tud futni, mert még senki sem érte utol, és még senkinek a kutyája sem.
Mindig is kíváncsi volt, mi történhet egy becsukott ajtó mögött. Ha baráti társaságban párosával gyűltek össze, mindig eljött az estének az a pontja, amikor megpróbálta elképzelni őket szeretkezés közben páronként, majd a másiknak a párjával, a hangokat, az elejtett mondataikat, a vonagló testüket. Aztán elképzelte, ahogy félrelépnek, ahogy hazudnak egymásnak, ahogy veszekszenek, az ürügyeiket, a magyarázataikat, meg aztán már csak ilyeneket, hogy esznek-e bundás virslit reggelire, megeszik-e a pizza szélét is, és hogy használnak-e a fekete ruhákhoz külön mosószert.
Egyébként állandóan azt érezte, hogy valaki figyeli. Sose vetkőzött le az ablaknál, és amint besötétedett, lehúzta a redőnyöket. Mániákus zárkózó volt, este kétszer megnézte mindkét ajtaját a háznak. Nem bírt vaksötétben aludni, mert mintha valaki a képébe lihegett volna olyankor, ezért látnia kellett a szoba mind a négy sarkát. Éjjel mindig pontban három órakor felébredt, és ettől kiverte a víz. A mosdóba viszont csak akkor merészkedett ki, ha nagyon kellett. Nem akart éjszaka a tükörbe nézni, félt, hogy ki fog onnan visszatekinteni. Rettegett attól, hogy valaki egyszer benéz az ablakon, miközben alszik, ezért sosem fordult az ablak felőli oldalára. Egyszer, még egyetemista korában, éjjel megkopogtatták az ablakát, földszinti lakásban laktak ugyanis, de nem merte megnézni, hogy ki az, csak fejére húzta a takarót, és egész éjjel virrasztott alatta. Gyakran virrasztotta át az éjszakát, rossz alvó volt.
A faluban egyszer az a pletyka kapott szárnyra, hogy valaki leskelődik a házaknál esténként, bekukucskál az ablakokon, s időnként be is kopogtat rajtuk. Csak suttogásokat és feltételezéseket lehetett hallani. Nálunk is járt, meg nálunk is. Még abban sem voltak biztosak, hogy férfi-e vagy nő. Volt, aki azt állította, hogy nem is ember. Hogy csak teliholdkor jár. Volt, aki megesküdött volna, hogy ruha nélkül, ádámkosztümben látta. Abban viszont egyetértettek, hogy gyorsan tud futni, mert még senki sem érte utol, és még senkinek a kutyája sem. A szenvedélyesebbek sorra gyártották a horrorsztorikat. Neki tulajdonítottak minden rendellenességet a faluban: az eltűnt tyúkokat, a szétmarcangolt állatokat az istállókban, amelyekkel igazából a medve bánt el, a szárazságot, a rossz termést, az inflációt, a rontásokat, de még a vetéléseket is, mindent.
A kopogtató – így hívta a köznép. A kukucskáló – mondták a szomszéd falusiak. A vojőr – nevezte el néhány értelmiségi.
Kártyapartit tartottak, nyár volt, kint ültek a teraszon, a felhők eltakarták, de élesen átsütött a telihold fénye egyenesen a tök négyesre. A vele szemben ülőnek idegesítően hosszú fogai voltak, úgy tűnt, mintha nem férnének el a helyükön, de talán azért is akadt meg ennyire a szeme rajtuk, mert hat másodpercenként tikkelt, jobbra húzta el a száját, mint akinek nem tetszik valami. Az egyik lány bort töltött, a tokaji szamorodniféléből. Jó édes, ezt szerette. Nem is értette, hogy képes valaki a félszárazat vagy a szárazat inni, de az édesapja azt mondta annak idején, hogy erre idővel megérik az ember. Egy jó kis Edda-zene ment épp, a fiúk a házból kiabálták ki, hogy éjjel érkeznek, amikor a tikkelős egyre gyakrabban nemtetszikelt, elnézett a válla fölött, és elmerült egy pontban a farakások mellett.
Amikor ő is megfordult, hogy rájöjjön, mit néz annyira, egy árnyékra lett figyelmes. Ekkorra a szemben ülő felállt és a mutatóujját határozottan a leskelődő alakra irányította. A felhők épp eltűnőben voltak, a hold fénye pedig megvilágította, az árnyékból pedig kitűnt az arca. Egy férfi volt, ezt határozottan látta, ismerte is a faluból, ráadásul közelről, de a tekintetében valami olyasmit vélt felfedezni, amit azelőtt soha, valami földöntúlit. A férfi valami olyannak volt birtokában ebben a révült pillanatban, amit csak azok érthetnek meg, akik egy másik világ részesei is.
Pár másodpercig tartott az egész, mert a többiek is észrevették. A fiúk már át is szökdöstek a kerten, és ő valahol legbelül remélte, hogy nem érik utol, a falut ugyanis hetek óta a félelem hatotta át, pattanásig feszült a húr, s tudta, ha elkapják, agyba-főbe verik, talán bele is hal.
A szülei külföldön dolgoztak, s mialatt ő is egyetemre járt, senki sem tartózkodott a házban. Az édesanyja mindig gondosan kihúzta a kábeleket az aljzatból, ügyelt arra, hogy ne maradjon romlandó a konyhában, és a kályhát is mindig kipucolta, nehogy pislákoló szén is maradjon bent, s miután elmennek, felgyúljon valami. Az ajtó viszont nem volt egy biztos védelem, már régen ki kellett volna cserélni, de valahogy mindig máshol volt szükség arra a pénzre. Be lehetett zárni, viszont ha valaki jó erősen nekitámaszkodott, kinyílt.
Véget ért a nyári szesszió, a megérdemelt pihenésnek is eljött az ideje. Amikor hazatért, jó mély levegőt vett a vonatról leszállva, olyat, amilyet a szmogos nagyvárosban lehetetlen. A házba lépve bizsergő érzés szaladt végig a hátán, épp csak enyhén megmozdította a kulcsot a zárban, s már nyílt is az ajtó, a kályha előtt pedig egy kevéske égetett papír hamva maradt, az édesanyja legutóbb talán nem volt annyira alapos, mint szokott. Estefelé remélte, hogy adnak valami jót a tévében, az egyetemistalakásában ugyanis nem volt készülék, sokba került volna még a csatornákat is fizetni havonta. A tévére tekintve azonban igencsak megtorpant. Áram alatt volt, elfelejtették kihúzni.
De mielőtt ezen igazán elgondolkodhatott volna, egy nagy huppanás hallatszott kintről, a ház elejéről. Egy macska. Á, nem, ők hozzá vannak szokva az eséshez, finoman és kecsesen ugranak, hang nélkül, tehát biztosan egy kóbor kutya. Logikusan ezt sem volt ideje végiggondolni, hogy de mégis hogyan juthatott volna be a kapun, mászni nem tud, amikor idegesen rángatni kezdték a kilincset kívülről. Erős, határozott mozdulatok voltak, bizonyára egy férfié, neki meg csak az járt a fejében, hogy az ajtó nem zár rendesen, és ha bejut az idegen, mi fog történni. Bentről tartotta az ajtót, és magában imádkozott. Arra már nem volt esze, hogy a bejárati villanyt felgyújtsa, hogy az ablakon keresztül láthassa, kihez van szerencséje.
A fohász meghallgatásra talált, mert a határozott, ritmikus rángatások hirtelen megszűntek, a másik ajtó pedig be volt zárva, azt tudta, hogy ott biztosan nem juthatott be senki, de nem tudott megnyugodni, lépések hangja áramlott be a házba.
Estére áthívta két falubeli barátját, hogy ne aludjon egyedül, ők voltak a megmentők, a betörő bizonyára miattuk hagyott fel a tervével. Miután elmesélte nekik, mi történt, mozgósítottak néhány szomszédot, és alaposan átkutatták az udvart. Senkit sem találtak a sötétben, ámbár másnap a nyomokat igen a két hónapja nem nyírt gaz között.
Ijesztő volt látni, hol menekült el. Hátul az udvart egy régi csűr zárta, amit még a nagyszülei építettek, ők már csak régi bútorokat, gépeket tároltak benne, na meg egy zongorát, amin nagymamája játszott oly szeretettel a téli estéken, s különösen karácsonykor, amikor összegyűlt a nagycsalád, de mióta meghaltak, nem is látta az unokatestvéreit, utoljára csak a nagypapája temetésén. Volt egy kiskapu a csűr végében, ami egy ösvényre nézett a faluszéli mezőbe, ahol már házak sem voltak. A letaposott fű a csűrhöz vezetett, a betörő itt menekült el, ám különös az egész, hisz a kiskapu a régi bútoroktól alig látszott, egy idegen számára nem volt észrevehető.
Két hét telt el az incidens óta, bár meg kell hagyni, nem szívesen hajtotta álomra a fejét egyedül, a zárat viszont kicseréltette, hogy legalább az ajtók mögött biztonságban érezhesse magát. Az ablakokra belül sötétítőket szerelt, mert úgy érezte, nem elég a redőny. A lámpa három égőjéből kettőt kicsavart, hogy ne legyen annyira erős a fény, véletlenül se lásson be senki, ha netán közelről leselkedik, de azért a fürdőszobai lámpát egész éjjelre égni hagyta, hogy sötét se legyen a házban. A tükröket levette a falról, és esténként altatót vett be, hogy ne ébredjen fel az éjszaka közepén.
Már egészen kezdett megnyugodni, amikor egy este hazafelé tartva a kapu előtt tíz méterrel egy férfi álldogált. Érezte, hogy ez ő. Amikor egy percre megtorpant, a férfi is észrevette, tudta, biztosan tudta, hogy ő az. Mint egy tökéletes szimbiózisban, amikor megállt, az árny is így tett, és amikor újra elindult, a férfi is szaporázta a lépéseit, de amikor a kapuhoz ért, megvárta őt, megállt, mint aki végállomáshoz érkezett. Összeértek. Ezek szerint ő volt, aki be akart jutni a házba azon az estén, ő, a vojőr. Megismerte. Lehet, hogy a két hónap alatt ő volt a lakója az otthonuknak.
– Ha még egyszer megpróbálsz bejutni hozzám, mindenkinek elhíresztelem, hogy ki vagy – szólt rá erélyesen, de a férfi nem reagált, és ahogy jobban belefürkészett az arcába, ugyanazt a révült tekintetet látta, mint akkor, a kártyapartin. Azelőtt még a nagypapája temetésén látta utoljára.
Megfogta a férfi mindkét vállát és erősen megrázta, hogy az magához térjen, közben torkaszakadtából üvöltött, hogy hagyja ezt abba, megrémíti az egész falut és nem utolsósorban őt is. Amikor kitisztult a férfi tekintete, az ő arcára nézett, a szemeire fókuszált, és ördögi hangon csak ennyit válaszolt:
– Duo si faciunt idem, non est idem. – Azzal elszaladt a helyszínről.