A nagyszüleim gyümölcsösében üldögélek. Régen, a filoxérajárvány előtt szőlős lehetett, most szilvafák nőnek a meredek domboldalon, ahová, ha csak úgy letelepszik az ember, olyan, mintha fotelben ülne. Lábam előtt zúg a város, szikráznak a verőfényben a tömbházak, s ezüstös pántlikaként kanyarog a Szamos. Ott az aszfalt és a kő az úr, ahol én vagyok, a csupasz föld. Mindkettő az enyém, mindkettőt szeretem.
A nagyszüleim gyümölcsösében üldögélek. Régen, a filoxérajárvány előtt szőlős lehetett, most szilvafák nőnek a meredek domboldalon, ahová, ha csak úgy letelepszik az ember, olyan, mintha fotelben ülne. Lábam előtt zúg a város, szikráznak a verőfényben a tömbházak, s ezüstös pántlikaként kanyarog a Szamos. Ott az aszfalt és a kő az úr, ahol én vagyok, a csupasz föld. Mindkettő az enyém, mindkettőt szeretem. Odalent elvegyülök kedves és kevésbé kedves emberek között, idefent kedves és kedvetlen képekkel. Mellettem sóhajtozik egy vénséges vén szilvafa. Mesélne szegény, mint a vénasszonyok, de ki figyel rájuk, hát még a szilvafák történeteire. Mégis rokon, mint a kortalanná ráncosodott nagymama, aki a kályha mellett üldögélve merül egyre mélyebben önmagába. Nincs szavunk egymáshoz, de rokonok vagyunk. Rá se nézek, úgy is látom a törzsét, a rajta futkosó hangyákat, a száraz ágakat, a göcsörtös ujjain még itt-ott lengedező pár levelét. Vicces ez a szipirtyó, ahogy ott üldögél mellettem, s reumás gyökerein keresztül szívja magába azt a pár korty életet, ami még neki jut. Aztán lassan én is kezdek gyökereket ereszteni, lábam eltűnik a füvek között, elsüpped s mohón kezdi szívni a föld édes kesernyés tejét. Kérgemen hangyák szaladnak, belül – mint a szilvafának – sok millió sejt simul egymáshoz. Megszűnik a biológiai határ, feloldódik, s a vegetalitás, a fiziológia állapotában rokonok, nem: azonosak leszünk. Értem a sorsát, a szavát, s ő is ért engem. Ő én vagyok, s én ő.
S én vagyok a föld, a fűszál, a szél, a Szamos s azok az emberek ott lent a városban. Az izzadt buszsofőr, a fáradt anya, a szerelmespár, a kiszáradt hivatalnok, a csalódott, a bizakodó, a siető, a felszínes és a bölcs. Mind ugyanúgy simulunk egymáshoz, mint a szervekben a sejtek. Egy nagy zsongó, pezsgő valósága a létnek. Az egyetlen létnek. Ők mind-mind én vagyok és én ők.
De tovább, tovább, emelkedik a szem, kitágul a horizont, fel a kékségbe s onnan a napba. Retinám megtelik kékséggel, fürdik benne az ég, amint én fürdök békéjében. Millió siető foton, fény és hő száguld át az űrön, hogy égesse, simogassa az arcomat. A hatalmas, pusztító reaktor, az az isteni égitest is én vagyok, s ő én. S tudom, hogy hamarosan lebukik nyugaton, és akkor odalent és odafent csillagok gyúlnak szobákban és távoli galaxisokon, s azok a soha fel nem tárulkozó sorsok, meg a múltból, évezredek mélyéből érkező képlenyomatai az égnek mind én vagyok, és ők én. Hiába vetem magam belé az éjszakai ég sötétjébe, millió fényévre, szédületes távolságba, jéghideg űrbe, forró csillagokba, haldokló szupernóvákba és falánk fekete lyukakba, mindenhol ugyanaz a rokonság, mint a fával, gyermekeimmel, életemmel. A lét millióarcú, s mégis azonos nagy hálózata. Ezek mind én vagyok és ők mind én.
S repülhetek a múltba, évszázadokra vissza vagy előre, ugyanaz szédületes gyorsaságban, de – mint a megpörgetett szivárványkorong fehérséggé olvad minden egybe – időtlen megmerevedettségben.
A gyökerek pedig ásódnak egyre mélyebbre, anyagba, időbe, s azokon túllévőkbe, egyre vékonyodó hajszálak, nyúlnak a mindenségbe, hogy azt átfonják, s mindenhol ahová elérnek, rokonságot, egységet, önmagasságot találnak.
Most gyérül a levegő, foszlik az űr, zsugorodik az anyag, a perc, áttetszővé válik, s megnyílik az azontúl. Mintha egy újabb dimenzió kapui tárulnának fel. Úgy látni a mi világunkat, ahogy az ember nézi a kétdimenziós képet. Minden részlete ott áll, egyidejűleg, befejezve. Önmagába visszanyúlik az idő, benne szenderedik a tér, befejezett mondattá karcsúsodik a történelem. Élet és halál, születés és temetés ugyanannak a végtelen vonalnak egy-egy szakasza, ismétlésjel a kottában. Ez itt a nagy titok, a mindenen túli, a semmin inneni, a szavakkal meg nem formálható, de minden szónak értelmet adó egység. Jobb szó híján: Isten. De létgyökereim még itt sincsenek idegen helyen, itt is ugyanazt érzik, mint a szilvafa, a bogár, a város, az ég, a csillagok, az űr, a múlt: otthon vagy. És ez az otthonosság illattá és dallammá válik, bizonyossággá és örömmé, szeretetté, békévé, családdá. Igen, szeretettel telik meg a gyökérszál és az űr, a bolygó, a csillag, a domboldal, a vén szilvafa, a város, az az oxigénmolekula, amit most belélegzek, minden.
Minden együtt lélegzik velem és én együtt lélegzek a mindennel, s most már tudom és érzem, bólogatom a mindenség zsoltárát: a létből nem lehet kihullni.
Na ez a hit.