Ez kezdetben inkább hátrány, mint előny volt. Hiába tudtam mindent a XIX. századi Párizsról, két évszázaddal később – ráadásul ezúttal nőként – nem sok hasznát vettem. Szeretett városom jelentősen megváltozott, és a franciák sem voltak már igazán franciák. A történelem hosszabb lett, tele felfedezésekkel, katasztrófákkal, és újabb, értelmetlen háborúkkal. Megrázó volt olyan történetek befejezéséről hallani, amik az én koromban épphogy kialakulóban voltak.
„Az a fontos, hogy az ember saját korához tartozzék, és azt fesse, amit lát”
Édouard Manet
A második életem nem indult zökkenőmentesen. Alig jöttem világra, amikor a fejemben már ötvenegy év tapasztalata és tudása kavargott; emlékeztem az előző életemre.
Ez kezdetben inkább hátrány, mint előny volt. Hiába tudtam mindent a XIX. századi Párizsról, két évszázaddal később – ráadásul ezúttal nőként – nem sok hasznát vettem. Szeretett városom jelentősen megváltozott, és a franciák sem voltak már igazán franciák. A történelem hosszabb lett, tele felfedezésekkel, katasztrófákkal, és újabb, értelmetlen háborúkkal. Megrázó volt olyan történetek befejezéséről hallani, amik az én koromban épphogy kialakulóban voltak.
A külvilág sokáig csak egy kislányt látott bennem, aki nem találja a helyét a világban, amibe beleszületett. Ennél viszont sokkal többről volt szó: ahogy a sportban a berögzült rossz mozdulatokat nehezebb kijavítani, mint helyesen megtanulni, úgy küszködtem én is személyiségem megváltoztatásával, amíg kortársaim kialakították sajátjukat. Az értékrendemmel és a modorommal is komolyan meg kellett küzdenem, amire a társadalmi elvárásoknak megfelelő emberré váltam.
Az egyetemen már kamatoztatni tudtam tudásomat, sőt lassacskán a női test előnyeit is felfedeztem. Az élet innentől gyerekjátéknak bizonyult: művészettörténetet tanultam, és a XIX. század francia festészetére specializálódtam. Előadásokat tartottam egykori barátaimról, riválisaimról, és ha a tananyag megkövetelte, magamról is. Az impresszionizmus másodjára is az életemmé vált, mégsem lehetett teljes a boldogságom.
Az idő múlása és a rohamos fejlődés alól a művészet sem volt kivétel. Nehezemre esett értéket találni a folyóiratokban, a regények nem szóltak új mondanivalóval, a versek pedig alaktalan, rímtelen, dallamtalan, telen-talanokká váltak. Gyakran ócsároltam a ragrímekbe öntött végtelen káromkodást is, amit a barátaim zenének csúfoltak vagy a minimalista építészetet, amiben letisztultság helyett csak ridegséget láttam.
Az utolsó döfést mégis a kortárs festészet adta. A festmények ugyanolyan színes foltokból és vonalakból álltak, mint azok a műalkotások, amiket Degas-val és Monet-val vetettünk vászonra, de hiányzott belőlük a mondanivaló. Kevesen tudták megtölteni a vonásaikat, olyan festőből viszont akadt elég, aki néma képeket festett.
Ilyen közegben nem tudtam alkotásra adni a fejem. Beértem hát a csendes büszkeséggel, amit akkor éreztem, ha valahol szembetaláltam magam valamelyik művemmel.
Soha nem felejtem el az első ilyen alkalmat; amikor a napi híreket görgetve megakadt a szemem egy meztelen női alakon. Két jól öltözött férfi társaságában reggelizett egy szemétdomb előtt. A fiatal lány büszkén fordította kebleit a kamera felé. Mögöttük, a domb tetején, egy fehérbe öltözött hölgy az eldobott üdítős üvegek között turkált. Minden tekintetből sütött a meggyőződés, hogy most valami nagyot alkottak.
„Művészettel a környezetszennyezés ellen!” című fotósorozattal tüntetnek a párizsi aktivisták.
A cikkben egymás mellett tüntették fel Reggeli a szabadban című festményemet, és a korszerű újraalkotást. A művemet, amit egykor tisztességtelennek neveztek, és megtiltották a kiállítását, most a legjobb alkotásomként emlegették, és cirkalmas mondatokon keresztül a kampányuk jelképévé emelték.
Elképesztett, hogy az idő mennyire kitágította az erkölcs határait; második életemben senkinek a szeme se rebbent egy meztelen nő láttán, előkelő férfiak társaságában, pedig ő nem festékből és képzeletből született, hanem valódi volt.
– Végre elismerik, hogy kurvának lenni igenis művészet – jegyeztem meg, csak úgy, magamnak.