Mindig van valami közöttünk,
valami hullás,
valami elfelejtés.
Amikor egyedül vagyok,
nem terítek asztalt.
Sokat tűnődöm mostanában,
ha egyedül vagyok, s várlak.
Olyankor annyi mindent
kigondolok szélről, esőről, hóról,
s ami még eszembe juttat, mert minket
fújt, mosott, belepett, vagy jósolt
egymásnak furcsa véletlenekben...
Most hull a hó
tetőre, fára, kőre...
S mert messze vagy,
közénk is.
Mindig van valami közöttünk,
valami hullás,
valami elfelejtés.
Én nem tudhatom,
hogy boldogul más
a szerelemmel,
de amikor egyedül vagyok,
hosszú, árva esték
csöndjében megérzem: ha túl jó az ember,
sohasem elég rossz ahhoz,
hogy nagyon szeressék.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2020. áprilisi számában)