„Állásomnál fogva, melynek előnyeivel élni akarok, a színfalak mögé vezetem most az olvasót, oly helyre, hova Thalia papnői még a férj vagy a kedvesnek is alig engedik a belépést.” Bizony, Bulyovszkyné szövevényes története folytatódik, méghozzá ő maga fűzi tovább a szálakat, ezúttal novelláiban, ahol a szépírói szakmai identitás továbbra sem választható szét az említett idealisztikus színésznői képtől.
A színésznői és szépírói szakmai identitások találkozása Bulyovszkyné Szilágyi Lilla karriertörténetében
„Állásomnál fogva, melynek előnyeivel élni akarok, a színfalak mögé vezetem most az olvasót, oly helyre, hova Thalia papnői még a férj vagy a kedvesnek is alig engedik a belépést.” Bizony, Bulyovszkyné szövevényes története folytatódik, méghozzá ő maga fűzi tovább a szálakat, ezúttal novelláiban, ahol a szépírói szakmai identitás továbbra sem választható szét az említett idealisztikus színésznői képtől. Utal erre a fentebb megjelölt idézet is, Bulyovszkyné Estély című novellájának egy kiemelkedő töredéke, amely tökéletesen ábrázolja a színésznő – valójában csöppet sem titkolt – szándékait: minden lehetséges úton-módon nyomatékosítani a feddhetetlen, a hivatását pusztán intellektuális forrásokból építő színésznő figuráját.
Első két novelláskötete még 1855 augusztusában, a színésznő huszonkettedik életévében jelent meg, s nem sokkal utána máris több mint négyszáz előfizető csapott le a fiatal hölgy alkotásaira. A négyszáz előfizető akkoriban igencsak figyelemreméltó olvasótábornak számított, viszonyításképp Péchy Blanka – Bulyovszkyné életét és alakját tematizáló kötetében – a Zalán futása című Vörösmarty művet helyezte az említett novellák mellé, s a különbség rögtön megmutatkozott: Vörösmarty szövegpártfogói mindössze nyolcvannyolc előfizetőt tudtak összegyűjteni, míg Bulyovszkyné műveire csupán Kolozsváron hetven személyt számoltak. Azt viszont már bizton állíthatjuk, hogy a fondorlatos színésznő életében semmi sem a véletlen műve, a külföldön szerzett kapcsolatok meghozták gyümölcsüket, többek között a híres brit színész, Ira Alridge, Szigeti József, grófok, grófnők, bárók és bárónők nevei is díszelegtek a megrendelők jegyzékében.
De mi is van a titokzatos színfalak mögött, ott, ahol még Thalia papnői is csak félve kopogtathatnak? – kérdezhetné végre a felcsigázott olvasó. A válasz pedig nem más, mint az „öltözőszoba”, egy olyan szentély, „hol áthatlan titokban készülnek a könyvek, a mosoly, a kétségbeesés, vagy öröm és fájdalom s minden, minden, mi nem igaz és elragad benneteket.” Bulyovszkyné Szilágyi Lilla, bájos stratégánk, ugyanis kellő ügyességgel emelte gyakorlati szintre a színésznőségről alkotott elképzeléseit (lásd az előző cikkben), némán hirdette az ideát, miközben derekasan kiállt az azt veszélyeztetők ellen is. Novelláskötetei pedig pontosan ezeket – az ügy érdekében véghez vitt különféle stratégiai megnyilvánulásokat – keretezik és foglalják össze, mintegy kézikönyvként szolgálnak egy (még) meg nem értett és el nem fogadott koncepció mellett.
Önmagában már az is rendkívül sokatmondó, hogy a novellák központi szereplője szinte minden esetben egy szeplőtlen drámai hősnő, aki kénytelen-kelletlen elszenvedi az ellentábor, a színésznői intrikák által generált nehézségeket, melyek minduntalan hátráltatják az érvényesülésében. De szükségtelen túlzottan mélyre ásnunk az összefüggések keresésekor, hiszen Bulyovszkyné tálcán kínálja fel – már rögtön az első kötet előszavában – az egyértelmű vonatkozásokat:
„Mindenkinek tetszeni csak a kacérok akarnak. A kacérkodás pedig nőnél rút, írónál és művésznél hiba. Mennyit kell egy fiatal színésznőnek küzdeni, hogy szerepet és jó szerepet kapjon, csak azok tudhatják, kik avatottak a színházak belrendezése titkaiban” És minekutána egy ízig-vérig avatott írónő tollából szemlélhetjük a szende színészhölgyek sorsait, szinte biztosak lehetünk abban, hogy hiteles kép tárulkozik majd elénk a 19. század színházi életét illetően. Bulyovszkyné írói munkásságában nem csupán aktivizálódik egyfajta színésznői imázs, hanem tudatosan megjelenítődnek azok az élmények, szerepkörök és viselkedésminták, amelyeket mindvégig képviselni igyekezett a színészi pályája alatt. A színikritikusok, illetve a színházi igazgatóság provokációkra adott válaszreakciója pedig kiválóan szemlélteti azt az egyet nem értést, eszmebéli különbséget, azt a hatalmas szakadékot, ami elválasztja őket a Bulyovszkyné által képviselt nézetektől:
„Azért bár most nem ítészi minőségben szólottunk, a szép és szellemdús Írónőnek egy észrevételét kritizálás nélkül még sem hagyhatjuk. Azt írja ugyanis az előszó végén: »Mindenkinek tetszeni csak a kacérok akarnak. A kacérkodás pedig nőnél rút, írónál és művésznél hiba.« E véleményt teljességgel nem osztjuk, csak azért sem, mert nem hisszük, hogy szép és szellemdús nő legyen vagy lett volna, mióta világ fenáll, Aspasiától a nemrég elhalálozott Bonaparte Lucián hercegnőig, – kacérkodás nélkül, s épen úgy nem hisszük, hogy jeles író és művész is kacérkodás nélkül legyen, vagy lett volna. De kacérkodás és kacérkodás közt – nagy különbség van. Mi a kacérkodás alatt itt egyebet nem értünk, nem is érthetünk nemes értelemben vett tetszeni akarásnál. S melyik szép nő, s melyik jeles író vagy művész ne akar tetszeni?”
Írónőnk ellenben, mit sem törődve a sajtó kritikai megjegyzéseivel, szövegein keresztül több ízben is reflektál a színésznők karrierépítésének a nehézségeire, valamint arra, hogy mi mindenen kell keresztül mennie egy fiatal nőnek, hogy sikeressé válhasson. Mindezek mellett finoman kritizálja a színházi rendszert, amely az Egy színésznő szerelme című novella részletei szerint csak úgy juttatja jobb szerepekhez a színházban dolgozó hölgyeket, ha azok végleg feladják a becsületüket: „Kitől a szavalást és plastikát tanultam, unszoló kérdéseimre oda nyilatkozott, hogy bátran megtehetem első színpadi kísérletemet, s ha nem leendek nagyon elfogulva, játékomnak lehet sikere. Engedje, hogy csak igen röviden érinthessem a csalódásokat, miket most tapasztalnom kelle. Szépségemet egekig emelék, tehetségemet bámulatosnak mondák és nem engedének föllépni! Hogy elérjem valaha ön szerelmét, arra már előre érdemtelenné kellett tenni magamat.” Láthatóvá válik tehát, hogy Bulyovszkyné tulajdonképpen egy alternatív megszólalási módot keresett arra, hogy hangot adhasson annak a szakmai identitásnak, amelyet más intézményi keretek között, más eszközökkel, a színpadon és a magánéletében is megpróbált már érvényesíteni. S talán föl sem mérjük milyen jelentőségűek Bulyovszkyné sorai, mint ahogyan azt sem, hogy mennyire sajnálhatjuk, hogy üzenetei csupán a ködös utalások kilátástalan útvesztőiben maradnak. Mindezek dacára bátran elmondhatjuk, hogy művésznőnk résre nyitotta Pandóra szelencéjét, azt pedig mindenki maga döntse el, hogy a kacérkodást valóban ilyen éles határvonal választja el a kacérkodástól.