Petőcz András | Egy utazás emlékképei (részlet egy készülő regényből)

Petőcz András 2023. március 09., 12:19

A családi ház mellett, majdhogynem közvetlenül ott folyik a Rima. Nem nagy folyó. Nem is különösebben széles. Valamikor az anyja, akit néhány hete látogatott meg a kórházban, amikor behívták hozzá elbúcsúzni, de ő nem igazán tudott elbúcsúzni az anyjától, és ezért is szégyellte magát, szóval, valamikor az anyja, még kislányként itt, a Rima partján szeretett volt játszani.

Fekti Vera: Kék táj (akvarell, papír, 50 × 60 cm, 2019)

A halál szobáján
tompa csend ül,
hogyha rezzen,
zaj kél mindenütt,
most nagy pörölye magasba lendül
és az óra üt.”

Mathias Claudius: A halál
(Kosztolányi Dezső fordítása)

 

Gyerekkorában sokat járt Rimaszombatba. Az anyjával.

Aki akkor még fiatal és szép nő volt.

Egy nagy, sárga, tornácos házra emlékszik. Ahogy belép a tornácról a házba, mindenütt rend és tisztaság. Az anyja unokahúga lakik ott a férjével. Meg a gyerekével.

A gyerek négyéves. Nem több. Mindig nevet. Kislány. Látszik rajta, hogy boldog. Boldog, hogy gyerek, és hogy éppen úgy és ott gyerek, ahol és ahogyan.

Pierre is még gyerek. Kiskamasz. A rokonok furák olykor. Furán beszélnek. Azt mondják, „ányóm”, és azt értik, „anyám”. Másképpen hangsúlyoznak, mint amit a kiskamasz Pierre megszokott.

Az egyik rokon, anyja unokahúgának a férje félrehívja. Azt mondja, mutat valamit.

– Gyere, megmutatom a dolgozószobámat!

Elegáns és réginek tűnő bútorokkal berendezett szobába vezeti a kiskamasz Pierre-t, aki megcsodálja az íróasztalt, a faragott lábú karosszéket, a baldachinos ágyat.

– Itt szoktam pihenni munka közben. Ügyvéd vagyok, sokat kell olvasnom – mondja a rokon.

Aztán a falra mutat.

A falon hatalmas térkép. A kiskamasz Pierre először nem is érti, mit lát pontosan. A térképen városnevek, olyan városok nevei, amelyekről a kiskamasz Pierre-nek eddig fogalma sem volt. Minden városnév magyarul.

– Tudod, mi ez? – kérdezi a rokon.

Pierre csak hallgat.

Talán tudja is. De nem akarja kimondani. Vagy nem meri kimondani.

– Ez itt az egykori Nagy-Magyarország térképe – mondja a rokon.

– Nézd, még tengerünk is volt! Amikor Dalmácia is a miénk volt. De elvettek tőlünk mindent.

Pierre nézi a térképet. Nem mond semmit. Nézi a térképet, aztán a rokonára, az anyja unokahúgának a férjére néz.

– Mit gondolsz? Visszakapjuk egyszer mindezt? Mindazt, amit elvettek tőlünk? Szerinted visszakapjuk?

A kiskamasz Pierre csak nézi a rokonát. Érti a kérdést, valahogy mégsem érti.

– Te értelmes fiú vagy. Talán egyszer a generációd egyik reprezentánsa leszel. Válaszolj, szerinted egyszer visszakaphatjuk mindezt?

Pierre csak nézi a rokonát. A felvidéki rokonát. Ott, a rimaszombati házban. Gyerek még, kiskamasz, de látja a rokon szemében az elkeseredettséget. És érti is, meg nem is. Kicsit csodálkozik.

Aztán csak megrázza a fejét. Így jelzi, hogy nem. Hogy mindez reménytelen. Legalábbis, nem tudja elképzelni. Valójában még a kérdést sem érti. A kérdés sem az ő világa.

Ez a kérdés őt meg nem érintheti.

A családi ház mellett, majdhogynem közvetlenül ott folyik a Rima. Nem nagy folyó. Nem is különösebben széles. Valamikor az anyja, akit néhány hete látogatott meg a kórházban, amikor behívták hozzá elbúcsúzni, de ő nem igazán tudott elbúcsúzni az anyjától, és ezért is szégyellte magát, szóval, valamikor az anyja, még kislányként itt, a Rima partján szeretett volt játszani.

Tehát itt játszott, akkoriban, kislányként. Talán hét-nyolcéves lehetett. Amikor szinte szerelmes volt a folyóba. Az ő anyja. Pierre, a festő anyukája.

Igen, ez a szerelem a folyó iránt akkor volt a legintenzívebb az akkori kislányban. Órákig tudott ülni a folyóparton, a töltésen, és nézni a vizet. A faágakat szerette. Ahogy úsznak lefelé. Ahogy viszi őket a sodrás.

Mondta neki, a kislánynak, az anyja, Pierre anyjának az anyja, vagyis Pierre, a festő nagymamája, hogy vigyázzon. Hogy nehogy belemenjen a vízbe. Még kicsit se.

Azon a nyáron, miután betöltötte a hét évet Pierre anyja, azon a nyáron nagyon meleg volt a július. Persze, a júliusok mindig melegek. Vagy általában melegek. De azon a nyáron nem volt ritka a 40 fok Celsius sem.

Pierre anyja nem hallgatott az anyjára. Egyedül volt a parton. Közel a házukhoz. Melege volt.

Bugyira vetkőzött. Elhatározta, hogy csak a lábát lehűti kicsit a folyóban. Óvatosan merészkedett be a vízbe. Kicsit pipiskedett is, mert az apró kavicsok bántották a talpát.

Aztán valahogy megcsúszott, és már vitte is a folyó. Abban az évben erős volt a sodrása a Rimának. Merthogy feljebb, a Rima felső szakaszán kicsit áradt is.

Pierre anyja kislány volt ekkor, de már tudott úszni. Szeretett is. Mégis, a sodró árban éppencsak kapálódzott. És hol alámerült a feje, hol felbukott. Már alig tudott magáról.

Aztán erős kezek emelték ki a vízből, váratlanul. Egy halászember. A csónakja felé sodorta a folyó Pierre anyját. Szerencséje volt az anyukájának.

Erős, kérges kezek. Meg egy borostás arc. Felemelték a kislányt, aki később Pierre anyja lett, és csak ennyit mondtak:

– No, a mihaszna gyereklány. Fürdik. Aztán úszni sem tud.

Pierre anyja érezte, ahogy a fenekét tartja az erős kéz. Ahogy felemeli, és a borostás arc az ő arcát érinti. És nem bánta.

Ez az érintés örökre az emlékezetébe vésődött.

A halászember néhány száz méterrel lejjebb tette partra a gyereklányt. Pierre anyja akkor, hétévesen boldogan szaladt visszafelé a töltésen végig az otthagyott ruhájához. Nyár volt, meleg.

Senkinek nem tűnt fel, hogy egy gyereklány egyszál bugyiban rohangál.

Otthon sem tudtak meg semmit a szülei. Délután, vagy inkább kora este hazasétált, és a kérdésre, hogy merre volt, csak ennyit mondott:

– A parton. Játszottam.

A halászember erős tenyere, ahogy a fenekét fogja, megmaradt az emlékezetében. És utóbb minden férfi tenyérben ezt a gyerekkorban megtapasztalt kezet kereste, persze mindhiába. Senki, soha nem tudta megfogni úgy a fenekét, olyan természetes őserővel, ahogy az a halász akkor tette.

Pierre anyja azon a nyáron, azon a napon volt a legboldogabb.

 

(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. februári számában)