„Élj izgalmas időkben” – szól egy ősi kínai átokformula, bár mérget azért nem vennék rá. Igazából még sosem vettem a fáradtságot, hogy komolyan utánajárjak, az internetes források megbízhatóságáról pedig megvan a magam véleménye, könyvtárba meg most nem mehetek, ugye. Izgalmas idők? Micsoda furcsa paradox helyzet.
„Élj izgalmas időkben” – szól egy ősi kínai átokformula, bár mérget azért nem vennék rá. Igazából még sosem vettem a fáradtságot, hogy komolyan utánajárjak, az internetes források megbízhatóságáról pedig megvan a magam véleménye, könyvtárba meg most nem mehetek, ugye. Izgalmas idők? Micsoda furcsa paradox helyzet. A világ lassan tetszhalott állapotba kerül, minden és mindenki begubózik a barlangjába, hogy kényszer szülte téli álomra vonulva húzzuk ki valahogy, míg véget ér a vihar, amely a hópelyheknél milliószor kisebb részecskékkel választ el minket egymástól. Szabadulni szeretnék.
Pár hete olvastam egy cikket. Nem tudományosat persze, azt úgysem érteném, csak az egyik hírportál ismeretterjesztő színesét. A rézről szólt. Leírták benne, hogy ennek az ókor óta nagy becsben tartott fémnek természetes antimikrobiális tulajdonságai vannak. Ionjai roncsolják a rákerülő baktériumok sejtmembránját, a vírusok pedig egyszerűen szétesnek tőle. Egy-két óra bőven elég, hogy a legmakacsabb kórokozók is elpusztuljanak, ezért azokban a régi kórházakban, ahol még rézkilincsek vannak, szignifikánsan kisebb az esélye, hogy a betegek összeszedjenek valami extrafertőzést. De sajnos a réz sokkal drágább, mint a vas vagy az alumínium, a műanyagról nem is beszélve. Ezért esélytelen, hogy minden kórház minden kilincsét rézre cseréljék. Pedig hasznos lenne.
Természetesen, ahogy lenni szokott, a fejemben lakó kis fogaskerekek elkezdték járni a maguk útját, megoldást keresve egy olyan problémára, amiben nem is vagyok kompetens. Nem először fordul elő ilyesmi, képzeletben már megoldottam az emberiség energiaproblémáit, a súlytalanság űrhajósokra gyakorolt káros hatásának kiküszöbölését vagy az elektromos autók hatótávproblémáját. Egy egész polc tele van elmémben az ötleteimmel, egyszer talán hasznomra is válik valamelyik. Néha leporolom őket, kicsit csiszolok rajtuk, nagy ritkán megosztom egy-egy emberrel, aki rácsodálkozik, hogy mennyi hülyeségen jár az agyam, aztán visszateszem a helyükre. Lassan nem ártana valami indexálási rendszert is kifejlesztenem, mielőtt végleg elfelejtem őket. De most a helyzet más. Ezt látom a bezárt templomokon és iskolákon, az üresen kongó kocsmákon, az online jógaórákon. Most az egész emberiség nyögi ugyanazt a keresztet. Tenni kéne valamit.
Léteznek magas réztartalmú festékek, illetve festékszóró spray-k. Vajon ha minél több kritikus felületet kennénk be, fújnánk le velük, mintegy rezesítve azokat, segítene? Kórházak, várótermek, plázák, de akár egyszerű munkahelyek és lakóházak minden kilincsét, a tömegközlekedési eszközök kapaszkodóit, a lépcsők korlátjait. Számos, a továbbfertőződést korábban napokig lehetővé tevő csomópont megszűnne, a terjedés lassulna, a görbe még inkább ellaposodna. Talán hamarabb véget érne.
Szeretem a meséket, a fantasztikus történeteket. Legalább ezek csempésznek egy kis izgalmat a kézmosós, maszkos, otthonmaradós napi rutinba. Talán ezért is jár az eszem annyi mindenen feleslegesen. Ez az ötletem is, hogy rézzel kezeljük azokat az eszközöket, melyeket sok ember érint, ezzel adva nekik kvázi passzív fertőtlenítő hatást, álmodozás csupán. Nyilván nem veszek figyelembe számos fontos változót, amik miatt nem működne a módszer, hisz ellenkező esetben már rég megvalósították volna az igazi szakemberek. Jobb lesz, ha inkább visszatérek a fontos feladataimhoz, és ezt az ötletemet is kidobom agyam szemétdombjára, ahová való. De azért előbb még leírom angolul is, és elküldöm New York állam kormányzójának. Mit veszíthetek?
(Karantének)
{K1}