Adj egy bonckést,
és nézz félre,
hogy ne tudd, magamat,
vagy mást nyitok fel vele.
Ars poetica
Adj egy bonckést,
és nézz félre,
hogy ne tudd, magamat,
vagy mást nyitok fel vele.
Adj egy anyát,
aki keblére ölel,
s nem enged el akkor se,
mikor már szabadulnék.
Adj egy istent,
egy egészen kicsit,
aki akkor is oszlop,
ha nincs felette tetőm.
Hétvége
Először nyugalom jár át,
eltévedt utazó vagyok a pusztában,
elengedem a menekülés reményét,
mosolyogva esem össze.
Gondolataim éhes vadkutyák,
hamar megtalálnak.
Falkában járnak, lakmároznak
parlagon hagyott pszichémből.
Először félénken környékeznek,
felém szagolnak, megborzonganak
kihűlt tetemem illatától.
A legnagyobb belém harap,
követik a többiek,
tarajos fogaikkal feltépik bőrömet,
alatta vörös kisdedet találnak:
ordít, csend szakad torkából.
A legnagyobb vadkutya felegyenesedik,
gerince megroppan, ahogy két lábra áll,
mellső lábaiba veszi a kisdedet,
elvonul vele, míg a többiek
csontig csupaszítják, ami a zsákmányból maradt.
Egy folyóhoz viszi,
kosár várakozik a víz színén,
belefekteti a gyermeket,
emberi hangon súgja fülébe:
„Hét nap múlva
megint halott leszel.
Hét nap múlva
felfaljuk húsodat.
Hét nap múlva
újjá fogsz születni.
Újra meg újra,
míg étvágyamat vesztem.”
Elenged, elvisz a víz,
messzi tájak nevelnek fel,
és hét nap múlva éhen-szomjan
visszatérek a pusztába.
Táptalaj
Ereken keresztül úszom,
hogy kinőtt tavam helyett
nagyobbat találjak.
Fogytán volt élelmem:
felfaltam már minden halat,
prédát és ragadozót,
békákat és vízipókokat,
tófenéken bomló elődeimet.
Végül semmi sem maradt,
csak én, és a hínárok.
Mélybe akartak húzni,
beolvasztani a tóba.
Menekülök, de tudom:
nem lehet a körből kilépni.
Amit belőled elvettem,
vissza fogom adni:
vérrel fizetek vizedért.
Oázis
Céltalan vagyok,
de nem úgy, mint gyerekkoromban:
nem úgy, mint hörcsög a terráriumban.
Inkább, mint teve az állatkerti kifutón.
Tudom, milyen szabadnak lenni:
hátamra ágyaznának, utolsó erőmig
képzeletbeli oázisok felé hajtanának.
Kinyúlt testemet felvágnák,
menedéket keresnének benne éjjelre,
zokognának a keserű sorson.
Itt kifutóm gyakran látogatják.
Belépődíjra váltják sivárságom:
csodálnak, szerepelni kényszerítenek.
Mennyi még az oázis? – kérdezem tőlük,
de csak méla vigyorral felelnek.
Betömik maréknyi fűvel számat,
majd eltűnnek: saját kifutójukra.