Hans Ulrich Gumbrecht, a Stanford Egyetem nyugalmazott, a Jeruzsálemi Egyetem jelenlegi professzorának elmélete szerint az irodalom fogalmának XVIII. századi megszületése arra a helyzetre vezethető vissza, hogy a társadalom normatív képe – tehát hogy milyennek kellene lennie a felvilágosodás eszméi szerint a modernitásban – és annak mindennapi tapasztalata között ellentét feszült.
Hans Ulrich Gumbrecht, a Stanford Egyetem nyugalmazott, a Jeruzsálemi Egyetem jelenlegi professzorának elmélete szerint az irodalom fogalmának XVIII. századi megszületése arra a helyzetre vezethető vissza, hogy a társadalom normatív képe – tehát hogy milyennek kellene lennie a felvilágosodás eszméi szerint a modernitásban – és annak mindennapi tapasztalata között ellentét feszült. A bölcsészetnek mint tudományágnak a létrehozását eszerint az a cél motiválta, hogy az biztosítsa az irodalomnak mint alapvetően szabadidős tevékenységnek a közvetítő szerepét a normatív kép és a mindennapi tapasztalat között. Amikor az irodalmi szövegek már nem tudták áthidalni a szakadékot, akkor született meg az irodalomelmélet, amely három olyan kardinális kérdésre reflektált, amelyek addig nem foglalkoztatták a bölcsészetet: 1. mi az irodalomtudomány funkciója?; 2. mi az irodalom?; 3. mi a kapcsolat az irodalom története és más történelemformák, például a gazdaság-, a társadalom-, a hadtörténet stb. között?
Természetesen már az ókorban is foglalkoztak az irodalmi művek tanulmányozásával, annak ellenére, hogy az irodalom fogalma nem (úgy) létezett(, ahogy ma). Emlékezetes például, hogy Platón kitiltotta a költőket az államából, mert azok viszonya a saját művészetükhöz (techné) nem tisztázott, Arisztotelész pedig Poétika című művében beszél a jó művek ismérveiről, hogy a katarzis tapasztalata révén a megtisztulás biztonságos terepeiként szolgálnak. Sokáig az irodalmi művekben a poétika és a retorika volt illetékes, előbbi a mimézis, utóbbi pedig a meggyőzés művészeteként, ám a kettő közötti viszony a középkorban fokozatbeli különbségként lett újraértve: a poétika a retorikának mint ékesszólásnak a magasabb rendű párjává vált, amely gyönyörködtette a befogadót. A felvilágosodás pedig lefokozta a retorikát mint olyat, ami pusztán közvetítheti az ész működését, a gondolkodást – így vált el az orációként a rációtól. Manapság viszont az irodalmi művek vizsgálatakor ismét retorika és poétika kettőssége látszik dominálni, ahogy Jonathan Culler, a Cornell Egyetem nyugalmazott professzora – akinek közérthető és nagyon sikeres Irodalomelmélet című könyve végre magyarul is olvasható – meghatározza: míg a retorika az alakzatokkal és azok egymással való kapcsolatával foglalkozik a metaforától (azonosítás) az enallagéig (jelző és jelzett szó elválasztása), addig a poétika azt vizsgálja, miként képesek ezek az alakzatok esztétikai hatásukat érvényesíteni a műben.
Az első irodalomelméleti irányzatnak az orosz formalizmust szoktuk nevezni, mert az kifejezetten az irodalom sajátosságait kutatta a művészetek között, központi kérdése ezért az irodalmi szövegek irodalmisága lett, amelyet elsősorban a nyelvben és a stílusban azonosított. Emiatt persze, egyrészt, a kultúra más területeire is ki kellett terjedjen a formalisták vizsgálódása, hiszen az irodalom osztozik a médiumán, vagyis a nyelven, valamennyi más verbális művészettel és természetesen a művészeten kívüli kommunikációval, a kérvényírástól a hírbemondásig. Másrészt pedig ez az irodalmároknak a nyelvészekkel való együttműködését is szükségszerűvé tette – nem véletlen, hogy a formalista értelmezéseket a nyelvelméleti és -esztétikai irányultságú magyar tudósok gyakorolták, a hangtan területéről Fónagy Iván (1920–2005), a stilisztikából Zolnai Béla (1890–1969), a szemantikáéról pedig az Egyesült Királyságban professzorátust kapó Stephen Ullmann (1914–1976).
A francia strukturalizmus a formalizmusra építve folytatta ezt a típusú vizsgálatot, vagyis alapvetően a különféle összefüggések és ellentétek megjelenése érdekelte a művekben, például a múlt és a jövő vagy a fent és a lent szembesítése egy versben. Tehát nem a jelentés- vagy hatásösszefüggésekre, hanem egy-egy mű nyelvi szerveződését meghatározó hangzós vagy lexikális struktúrára koncentrált. Ennek a kritikájaként jelentkezett a posztstrukturalizmus, illetve a dekonstrukció, amely nemcsak azt állította, hogy nincs egy végleges struktúra, amelyre vissza lehet vezetni a szövegeket, hanem több és egymással kapcsolatba lépő, dinamikus szerkezet összjátéka rajzol ki egy-egy szerkezetként azonosítható konstrukciót, de nem építette, hanem éppen hogy lebontotta az ellentétpárokat. Ezzel párhuzamosan jelent meg a recepcióesztétika, amely a műről az olvasóra helyezte a hangsúlyt, vagyis egyrészt azt vizsgálja, hogy az esztétikai hatást hogyan váltják ki az irodalmi szövegek a befogadásban, másrészt pedig az olvasásmódok és az irodalmi nyilvánosság szerkezetváltozásának a történeteit igyekezett felvázolni. A recepcióesztétika egyik fontos hozadéka volt, hogy felhívta a figyelmet arra, az irodalmi művek nem önmagukban állnak: azok koronkénti eltérő befogadása (például hogy Dosztojevszkijt lektűrként olvasták régebben), az egymásra utalásaik (gondoljunk mondjuk a robinzonád műfajának születésére Defoe regényének újraírásai révén), illetve a markáns értelmezések (gondoljunk itt Király István [1921–1989] Ady-olvasataira vagy Németh G. Bélának [1925–2008] az időszembesítő vagy önmegszólító verstípusról szóló tanulmányaira) hozzátartoznak ahhoz, ahogyan a műveket ma olvassuk.
Manapság viszont egyre több felől hallani, hogy az irodalomelmélet halott. A korábban már hivatkozott Gumbrecht azt észrevételezi, hogy bár az irodalomelmélet egy krízisből született, éppen a közelmúlt legmeghatározóbb krízise, a Szovjetunió felbomlása, a vasfüggöny lebontása és az egységesülő euroatlanti világ kezdete óta nincs egy olyan meghatározó új elmélet, mint amilyenek a fentebbiek voltak. Galin Tihanov pedig legújabb könyvében, a The Birth and Death of Literary Theoryban érvel amellett, hogy mivel a kultúratudomány magába olvasztotta az irodalomtudományt – vagyis az olvasatainkat már mindig az irodalom társművészeteire, illetve társadalmi jelenségekre tekintettel készítjük el –, ezért olyan értelemben, ahogyan a formalizmus értette, már nem beszélhetünk az irodalom elméletéről.