Láttam az ember fennsíkjait és láttam
a kétségbeesés völgyét.
Hallottam, hogyan rikolt
levágott fejével a kakas, és hogyan
ismételgeti az ember századok óta e sikolyt,
e perzselő sikolyt.
Már nem ismerhetem meg Weöres Sándort,
egy éve meghalt, ezt akkor tudtam meg,
mikor kiszálltam a repülőgépből.
Talán jobb is így, mondja barátom, S.,
élete alkonyán
nem nyújtott kellemes látványt. Nyáladzott,
ahogy beszélt,
nyála végigfolyt az állán
és a zakójára csöppent. Ajkán
szétmállottak a szavak,
talán jobb is így, ismétlem,
bár meggyőződés nélkül.
Meggyőződés nélkül, mert nem hiszem,
hogy ne lehetett volna késleltetni a bukását.
Láttam az ember fennsíkjait és láttam
a kétségbeesés völgyét.
Hallottam, hogyan rikolt
levágott fejével a kakas, és hogyan
ismételgeti az ember századok óta e sikolyt,
e perzselő sikolyt. A lángoló lét
bozótja, melyről lehullnak
a kérgek, kifolyik a nyál – a test korsója
megreped és kiszóródnak a szavak, fájlalom,
hogy már nem ismerhetem meg Weöres Sándort.
Füstölnek a jelentések tábortüzei,
még szállong a korom a szoba
elhagyott ketrecében. Érzem az alakot,
bár nem látom a személyt.
Nem egy kakas kukorékol, hanem egy ember.
Hallom, ahogy a haldokló légben dalol a feje,
a levágott feje, hallom a sikolyt.
Azután csend. Csak az átmetszett nyakból
bugyog a szikrázó fény.
(Zsille Gábor fordítása)
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2018. március 24-i számában)