A mentősök nekilökték a vállát az ajtófélfának.
– Szűk ez az ajtó – mondta a nagyobbik.
– Azért csak kiférünk – jegyezte meg a másik.
A Lipótra vitték, mert stroke-ot kapott. Régebben agyvérzésnek hívták. Ma meg: stroke.
Én meg szórtam az ezreseket. Nem mintha sok lett volna belőlük. És egy idő után meg is mondta az egyik nővér:
– Ne adjon már nekünk pénzt. Úgyis megteszünk mindent.
A mentősök nekilökték a vállát az ajtófélfának.
– Szűk ez az ajtó – mondta a nagyobbik.
– Azért csak kiférünk – jegyezte meg a másik.
A Lipótra vitték, mert stroke-ot kapott. Régebben agyvérzésnek hívták. Ma meg: stroke.
Én meg szórtam az ezreseket. Nem mintha sok lett volna belőlük. És egy idő után meg is mondta az egyik nővér:
– Ne adjon már nekünk pénzt. Úgyis megteszünk mindent.
Még magához tért egyszer-kétszer.
– Vajon leszek-e olyan, mint régen? – ezt kérdezte.
Egyszer meg azt, hogy hazaviszem-e.
– Menjünk haza, kisfiam.
Negyvenkét esztendős voltam akkor. Ő meg az én anyukám. Aki nyolcvanhét.
Mesélni már nem akart az alatt a két hét alatt, amíg a Lipóton feküdt. Nem mondta el százegyedszer, hogy volt az, mikor az Ó utcába mentek svéd menlevélért. Hogy közben gumibotozták őket a rendőrök. Vagy azt, hogy a nagybátyja pulykát vett azon az októberi vasárnapon, amikor Horthy beszélt.
„Vége a háborúnak!” – kiáltotta Ernő bácsi. „Ilonkám, süsd meg a pulykát!”
Próbáltam megetetni. Meggyet kevert össze a feleségem banánnal.
– Finom! – unszoltam, de ő kiköpött.
– Nem kell a finom.
Aztán egy napon leszíjazva találtam.
– Kitépte az orrából az oxigént, meg a vénából az infúziót. Haza akart menni – magyarázta az a csinos nővér, aki nem fogadta el az ezrest.
Az utolsó három nap már nem tért magához. Odakint fújt a szél, szakadt az eső. Igazi Medárd volt.
Mikor felöltöztették, még megnéztem egyszer.
A szemét elfelejtették lezárni. Világéletében bandzsított, így bámult rám üvegesen, kancsalon.
Hajdani lakása felújításakor, az egyik ládából papírlapokat fújt ki a szél. „Huszonkétszer költöztem életemben” – írta. „Legutoljára, ide a Daru utcába. Remélem, többet már nem kell elköltöznöm az életben.”
Hát, ha az életben nem is, de a halálban igen. Nagymama sírja lejárt, én meghosszabbítottam, és mert az urnák is lejáróban voltak, átköltöztettem szüleim hamvait nagyanyám sírjába. Igazi halottaskocsi vitte őket, lépésben, díszegyenruhás temetőszolgákkal. Egyedül ballagtam utánuk. Megvártam, míg behantolják a sírt, visszahelyezik a súlyos betonlapot a helyére. Adtam nekik is egy-egy ezrest. Legyen jó napjuk nekik is.