faburkolatú lelkem lábánál
térdepelnek mind, előttem ez
az ajtó rég nyitva áll.
ha lehetne
álmos mosolyodtól
kivirágzott festékréteg
felemelő, mert majdnem
az enyém lett
holdsugarak
üvegen tükröződnek
téged látlak bennük
föld nélkül
nem vagy
én meg nélküled
nem vagyok
egy ruhadarab
mintha a tiéd lenne
az árnyékom
utánad eredne
ha lehetne
utánoznál,
ha lenne mit
faburkolatú lelkem lábánál
térdepelnek mind, előttem ez
az ajtó rég nyitva áll.
fenyő tűlevelei – nem lombok,
ahogy te sem vagy boldog
és ami rosszabb a reggel
egyedül ébredésnél (...)
körgyűrű homályos fényénél
lámpásokkal közlekedünk
sziklás parti felhő gomolyog;
narancssárga drog, amit
nyilván nem akarok
vaslapát csak úgy formaságból
szemüveglencsém mocskosan
esdekel, háború ellen vezényel
karmester (domború-homorú)
(éntudjammi)
utánoznál, ha lenne mit
örökké csak
nincs szakadás
a gondolataidban.
az enyéimben sem.
sajnálatban fürdesz
hétévesen.
azóta beleszoktál
az ilyenbe –
ebbe a tálalásba.
a sorompót eléd
soha nem eresztették.
ellenkezőleg, akárhányszor
jöttél, felemelték.
(az óvárosban vajon
milyen kávét csinálnak?)
kisorsolták nekem,
mert maguktól nem
tudták.
eldönteni, lapos-e
az ég, vagy
sem.
hogy milyen ízű
a sár, ha a cipődről
lepereg,
ránk száradt-e már
valamelyest a darab
egy másik lelkéből
néha érdekelne,
mi van a kosár
alján,
amit örökké
csak ürítek.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. márciusi számában)