„A búcsú után nincs szükség a múlt felemlegetésére” (5.) ‒ olvashatjuk Légrádi Gergely legújabb regényének elején. Ennek ellenére kivétel nélkül mindegyik szereplő a múlton töpreng, egészen pontosan azon a múlton, amelyet nem ismernek eléggé, csak feltételezéseik vannak róla. Mindannyian a saját múltjukat szeretnék megismerni, feldolgozni vagy éppen elfelejteni, ki-ki a maga módján: kérdések feltevésével, a ki nem mondott szavak, történetek papírfecnikre való lejegyzetelésével, a múlt sötét árnyainak háttérbe szorításán, elfeledésén munkálkodva.
„A búcsú után nincs szükség a múlt felemlegetésére” (5.) ‒ olvashatjuk Légrádi Gergely legújabb regényének elején. Ennek ellenére kivétel nélkül mindegyik szereplő a múlton töpreng, egészen pontosan azon a múlton, amelyet nem ismernek eléggé, csak feltételezéseik vannak róla. Mindannyian a saját múltjukat szeretnék megismerni, feldolgozni vagy éppen elfelejteni, ki-ki a maga módján: kérdések feltevésével, a ki nem mondott szavak, történetek papírfecnikre való lejegyzetelésével, a múlt sötét árnyainak háttérbe szorításán, elfeledésén munkálkodva.
Az Alkalomadtán egy négy generációt felölelő családtörténet, ahol mindegyik generációnak megvan a maga traumája: zsidóüldözés a második világháborúban, az azt követő szegénység és az identitástagadás, a személyes tragédiák ki nem beszélése, egyre mélyebbre ásása s mindezek közben a befelé fordulás következményeként eluralkodó csendben az emberi kapcsolatok kialakítására való képtelenség.
Ha a regény idővezetését vizsgáljuk, arra leszünk figyelmesek, hogy tulajdonképpen visszafelé haladunk az időben: először Andrisnak, a család legfiatalabbik tagjának hosszas monológját olvashatjuk, amelyet szüleinek, Zolinak és Editnek a múlt megéléséről szóló belső monológjai egymást felváltva követnek, végül pedig betekintést nyerünk az apai nagyapa hosszú levelébe, amely beszámol a család történetének régmúltjáról. Az elbeszélői nézőpont fejezetenként változik, de mindannyian ugyanazokról az eseményekről elmélkednek, számolnak be, vagy kérdeznek rá, de egyikük sincs a teljes igazság birtokában. Az olvasó kerül abba a helyzetbe, hogy mindannyiuk elbeszélői szemszögére sikerül rálátnia, s ezáltal a kirakójáték különféle darabkáit össze is tudja illeszteni. Bár van néhány esemény, amelyre mindannyian másként emlékeznek ‒ például az anyának a családtól való, huzamosabb ideig tartó távolmaradása ‒, a múlt eseményeire különféle rálátást biztosító elbeszélői attitűdök lehetővé teszik a történet szinte maradéktalan felgöngyölítését, sőt még a család jövőbeni sorsának alakulását is megjósolhatjuk, amihez nincs is szükség különösebben nagy képzelőerőre, ugyanis az események alakulásának szövevényessége egy jól kirajzolódó nyomvonalon halad előre: a megfeneklett, fel nem dolgozott múlt következtében a kilátástalan jövő felé tart.
A három férfiban és a női szereplőben is az a közös, hogy mindannyian az emlékek elszenvedői. Különféle helyzetekben traumatizálódtak többnyire még gyerekkoruk során, s az egyre csak gyarapodó feldolgozatlan helyzetekre a hallgatás látszólagos védekező mechanizmusával reagáltak: mesteri szintre fejlesztették az elhallgatás tevékenységét vagy a mit hogyan elmondani szabályait, tapintatosságát. Bár csendre mindannyiuknak szüksége van, az elhallgatás ‒ mit szabad egyáltalán elmondani ‒, az önmagunkba fordulás az egymástól való elidegenedés közvetlen kiváltó okai, amelyek felemésztik az emberi kapcsolatokat. A közösen eltöltött tartalmas idő hiánya, a bizalom elvesztése, majd az érintés hiánya és végül az egymás iránt tanúsított közöny önmaguk számára létesített börtönné alakul, amely rácsának kinyitására nincs lehetőség, csak érdemben elhanyagolható kísérletek, próbálkozások történnek erre vonatkozóan. Nem véletlen, hogy Andrisban uborkasavanyítás közben a saját családjára vonatkozó gondolatok fogalmazódnak meg: „Ott kovászolódunk. Amíg egyenként bele nem rohadunk a levünkbe.” (54.)
Légrádi regényét még érdekesebbé teszi, hogy a különféle szereplők egymás személyiségét is elemzik, vagy legalábbis megpróbálják azt feltérképezni, amennyire az a nyomasztó csend közepette lehetséges, s mindenki felállít a másikról egy vagy akár több pszichológiai profilt, így próbálva magyarázatot adni arra, hogy miért kell mindannyiuknak individuumként szenvedniük, a boldogtalanságuk miért van összefüggésben a másik csendjével, tagadásával, bezárkózásával. Ilyen szempontból az olvasó is fontos megfigyeléseket tehet: a női és a férfiúi princípiumok felcserélődnek, az anya az, aki mindent a kezében tart, mindent irányít, mindenáron érvényesíti akaratát: „Megtanítottam nekik. Szó nélkül teszik a dolgukat” (160.) ‒ fogalmaz egy alkalommal a család férfi tagjaira vonatkozóan. A férfiak ezzel szemben teljesen alárendelik magukat ennek az akaratnak, kivonulnak a természet oltalmazó csendjébe, közösen, csendben olvasnak, hagyják, hogy a nő rendezzen el mindent.
Az Alkalomadtán című Légrádi-regény nyomasztó, mégis olvasmányos. Nyomasztó, mert a folyamatos mállás, a gúzsba kötés jut ennek a családnak osztályrészül, továbbá arra is készteti az olvasót, hogy belegondoljon saját családjának generációs traumáiba. Olvasmányosságához jelentős mértékben hozzájárul, hogy egy történetet négy pozícióból közelít meg, az olvasó pedig mindvégig azon munkálkodik, hogy összerakja azt egy, általa igaznak vélt történéssorrá. Időközben viszont rá kell jönnie, hogy ez nem lehetséges, ugyanis a különféle nézőpontok bár hozzáadnak egy-egy szegmentumot a fokozatosan kibontakozó történethez, mindenki a maga igazságát és a másik által elszenvedett sérelmeit domborítja ki, ezért csak párhuzamos valóságértelmezésre tehet kísérletet. Arról viszont bizonyosságot nyerünk, hogy az időben visszafelé elmondott történet végül ismét a jelenbe ér ‒ a regény utolsó fejezetében olvasható, a nagyapa által írt levélnek Andris a címzettje ‒, s mivel a felütésben Andris monológjából már tudomást szereztünk a család jövőjére vonatkozó kilátás(talanság)airól, ezért megállapíthatjuk, hogy a körvonal összeért és végérvényesen be is zárult.
Egyszer, majd, talán, ha, alkalomadtán, esetleg: azaz a felelősség másokra való hárítása. Légrádi regényének alakjai mind a hárítás eszközeit választják, s már nem tudják helyrehozni mindazt, ami félresiklott. Mindenkinek megvan a maga indoka a mentegetőzésre, hogy mit miért (nem) tett meg, de a lényegen ez semmit sem változtat, a többgenerációs hibákat már nem lehet orvosolni.
Légrádi Gergely: Alkalomadtán. Budapest, Pesti Kalligram, 2022
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2023. márciusi számában)