Mindezt tudva az egyik óraközi szünetben megkíséreltem kedveskedni az egyik osztálytárslánynak azzal, hogy ő is tehénszemű. Sajnos nemhogy semmi sikerem nem volt, hiába kellett volna a leányzónak tudnia Héra más és ezzel együtt való szépségét, amelyre én utalni gondoltam, az egyébként hókarú lány tenyere nagyot csattant arcomon. Ez rögtön és alaposan megtanította, hogy azok a gondolkodási és érzelmi állapotok, amelyek az ókori embert az állatokhoz fűzték, megváltoztak.
Annak idején tanárunk a humán tagozatú gimnáziumban Homérosz kapcsán Héráról mondott el számos dolgot. A görög mitológiában Héra Zeusz testvére és ugyanakkor felesége is, a legfőbb istennő, az istenek királynője. Ha megjelent az Olümposz termeiben, az istenek felállva köszöntötték, Zeusz mellett aranytrónuson ült. Az istenek királynője gyakran civakodott isteni férjével, legtöbbször annak meglehetősen hűtlen hitvesi mivolta okán. Az ógörög istentörténetek Hérához szent állatokat kapcsolnak, darut, kakukkot, pávát és tehenet. Így azután a hókarú és aranytrónusú mellett a tehénszemű jelző is megillette a bizonyára szépséges királynőt. Egyik civódásukat az Íliászban örömmel olvashatnák az ún. feministák, mert igazolja számukra a férj fölényét (igaz, hogy a Kr. e. VIII. vagy VII. században, ott is az istenek világában):
„»Héré, bár feleségem vagy, ne reméld, hogy a szómat
tudni fogod mindig, bizony ez nem könnyü neked sem.
Mert amit illendő meghallanod, azt teelőtted
meg nem tudja sem égilakó, sem földi halandó:
ám amit én távol kívánok az égilakóktól
elgondolni, ne kérdezgesd te se és sose firtasd.«
Válaszul így szólt most a tehénszemü Héra, az úrnő:
»Rettenetes Kronidész, mit mondtál? Hisz soha eddig
nem faggattalak én, nem jártam utána szavadnak:
mindig háboritatlan tervezed azt, amit óhajtsz.[«]”
(Homérosz – Devecseri Gábor: Íliász)
Mindezt tudva az egyik óraközi szünetben megkíséreltem kedveskedni az egyik osztálytárslánynak azzal, hogy ő is tehénszemű. Sajnos nemhogy semmi sikerem nem volt, hiába kellett volna a leányzónak tudnia Héra más és ezzel együtt való szépségét, amelyre én utalni gondoltam, az egyébként hókarú lány tenyere nagyot csattant arcomon. Ez rögtön és alaposan megtanította, hogy azok a gondolkodási és érzelmi állapotok, amelyek az ókori embert az állatokhoz fűzték, megváltoztak.
A Bibliában megőrződött szerelmi dalcsokor, amelyet a talán Kr. e. 971–932 közt uralkodó Salamon királynak tulajdonítnak, lehetett volna egyik bizonyítékom jó szándékomról, ha ismertem volna akkor. Az Éneke éneke (Sír hassírím aser liselómó) ugyancsak számos, az állatokkal kapcsolatos kifejezéssel méltatja az imádottat. A szemnél maradva:
Mily szép is vagy kedvesem, | Mily szép, galambok a szemeid.
Szeme | vízparti galambpár | tejben fürdő, | mederben űlő.
Aztán hajáról, fogairól, kebléről is vannak hasonlók:
Hajad mint a kecskék nyája, | mely hömpölyög le Gileád hegyéről.
Fogaid, mint a nyírott birkanyáj, fürösztésből feljövő […]
Két melled / két szarvasborjú, egy ünőnek ikrei […]
A kedves egész lényéről így beszél a legszebb (’sír hassírim’) ének:
Mint a fáraó fogatában | futó kancaló, olyan vagy kedvesem.
Olyan a szerelmesem, | mint a gazella s a szarvas fia […] (Ford. Bernáth István)
Az ógörög íliászi idők, a héber salamoni évek fiai-lányai mindennapi életükben az állatokkal szoros kapcsolatban voltak, de még a középkor és az újkor egyes társadalmi rétegei is, gondolhatunk a közelmúlt magyar pásztoraira, csikósaira, kondásaira. Az állattartók, -tenyésztők élményvilágának nagy részét állataik megjelenése, viselkedése adta, nem csoda, ha ebből több mindent átvittek a szeretett személyekre. Ebből a gondolkodásmódból ma is lehet példát találni.
Talán a költészetben megfogyatkozott az ilyesfajta szerelemábrázolás, itt-ott bukkan föl néhány példa. Szergej Alekszandrovics Jeszenyin (1895–1925) a hókarú Hérára emlékeztet: „Karcsú keze – fehér hattyúpár – | motoz hajam aranyerdejében” (Karcsú keze, ford. Rab Zsuzsa). Az antik példáktól aztán jócskán elszakadnak a költők. Füst Milán például a Nyugat folyóiratban már 1910-ben így írt:
Ó játékos ujjaid, ó finom szíved: picinyke serleg,
Ó lágy ágyékod s langyos, édes, leglágyabb hasad,
Ó fénylő fogad: lágy, olvadó száj csiszolt, édes műszere.
S finom ereid: kék, felejthetetlen hímzés drága testeden,
S ó finom belső szerveidnek egész ékes bársony-tokja te!!
[…]
S ó drága bor, amelyből ittam én: te édes, édes,
Kecses, csodálatos, tündöklő, drága asszony!!
Ebédnél ülsz és látlak én: eszel
S iszik olvadékony, édes ajkad, úszó szép szemed…
Ó kecsesség, látlak én: most enni, inni látlak
S most elhiszem: te átesel az életünk nem egy csúf állapotján […]” (A nő dícsérete)
Látnivaló, hogy messze vagyunk a frissen fürdött birkanyáj fehérségétől, a futó kanca ló vagy a gazella szépségétől. Ámbár akad rokon példa éppen Füst Milánnál az ifjúkori szerelmekre emlékezve. Az őzlábú szó a köznyelvben is megvan, nem költői lelemény, például van-volt őzlábú kályha, őzláb(ú) gomba.
Loholni bolondúl? Kergetni az őzet, az őzlábút, s utána ledőlni, susogni, nem is neki, de a holdnak…
Holmi rejtelmekről, amelyeket senki sem érthet egészen s amelyeknek zaklatott boldogság mindenkor a neve… (Öregség).
Szerelmi vonatkozások nélkül egy gyermekversben a szellő kapja jelzőül a szót:
Talán egyszer
őzlábú szellő,
gyorsan szökellő,
fut arra el,
s megviszi a
távoli házba
e szegény árva
üzenetét.
(Rákos Sándor: Egy szökevény pici tücsök)
A széppróza szintén ismeri a kifejezést, a nagy nyelvkincsű Jókai Mór írta: „[…] mit gondoljon ki mégis a szegény Saint-Michel, hogy a kedves kis őzlábú táncosnő közelébe juthasson […]” (Egy magyar nábob).
A Petőfi Sándornak Tündérországba jutó szerelmes párjáról még az elbeszélő költemény elején olvasható:
„Kisleány szoknyája térdig föl van hajtva,
Mivelhogy ruhákat mos a fris patakba’;
Kilátszik a vizből két szép térdecskéje
Kukorica Jancsi gyönyörűségére. (János vitéz)
Valamelyest több erotikával ír a térdekről Gellért Oszkár, aki Shakespeare Hamletjának szándékos frivolságára – „Mily szép gondolat egy szép leány lába közt fekünni! – utal, egy részlet a versből, amely szintén a Nyugatban és ugyancsak 1910‑ben jelent meg:
„Ofélia, mondd, szeretsz még? Felelj.
Nem szólsz? Mig én csak tettetém az alvást,
Te elszunnyadtál, édes, igazán?
Kezeden érzem, fejemről lesiklott.
Öleden érzem, ahogy ejt s emel
Szabályosan s ahogy, fejem nyomásán,
A térdeid, mik egymáson feküdtek,
Most - egyike a másikról lecsúszva –
Szétválnak lassudan. Magokra hagytad
A térdeid, alvó Oféliám! (Ofélia térdein)
Persze nem csupán a magyar irodalomból lehet némileg hasonló szerelmi vonatkozású (más testrészeket is említő) szöveget, szövegdarabot találni például az egyik ún. beatnemzedékhez tartozó költőtől:
„Who’ll come lay down in the dark with me
Belly to belly and knee to knee
Who’ll look into my hooded eye
Who’ll lay down under my darkened thigh?
Ki tapad rám ha nő a sötét
Hashoz a has és térdhez a térd
Ki tekint csuklyás szemembe
Ki tapad zúzos ölembe?”
(Allen Ginsberg–Orbán Ottó:The Shrouded Strange – A leples bitang)
Nagy László olyan szóképbe foglalja a térdet, amelynek értéke és látványa is megkapó a szeretett nő más tulajdonságai mellett:
„Aranypénz‑térdű szerető,
muzsikás, lángsisakos,
te táplálsz engem egyedül,
bú-baj ha belémtapos.”
(Aranypénz-térdű szerető)
A térd mint ábrázolt tárgyiasság természetesen csupán a látvány puszta rögzítése is lehet minden erotikus célzás nékül, így ír le egy utcaképet Nagy László:
„Padokon parasztok,
kétfelől a térdek,
mivel szűk az utca,
csaknem összeérnek.” (Bulgária)
A Füst Milán-i fogak, erek és belső szervek említése József Attila versében még részletesebb anatómiai sorozatot kapott 1933-ban (Füst Milán után bő húsz évvel a Nyugatban):
Vérköreid, miként a rózsabokrok,
reszketnek szüntelen.
Viszik az örök áramot, hogy
orcádon nyíljon ki a szerelem
s méhednek áldott gyümölcse legyen.
Gyomrod érzékeny talaját
a sok gyökerecske át meg át
hímezi, finom fonalát
csomóba szőve, bontva bogját
hogy nedűid sejtje gyűjtse sok raját
s lombos tüdőd szép cserjéi saját
dicsőségüket susogják!
Az örök anyag boldogan halad
benned a belek alagútjain
és gazdag életet nyer a salak
a buzgó vesék forró kútjain! (Óda)
Az irodalmi művekben az emberi és részben állati anatómiai vonatkozású kifejezések olyan érzelmi vagy hangulati állapotok megnevezésére szolgálnak, amelyeket aligha lehetne más nyelvi módozattal kifejezni. Az olvasó ezt évezredek óta megérzi és elfogadja. Viszont egészen mást lehet érezni, amikor – ugyan biológia tárgyból – emelt szintű érettségin az írásbeli vizsgakérdések egy csoportját így adták a diákok kezébe: „VIII. A belek alagútjain 12 pont”. E szinte hihetetlen ízléstelenséget máig őrzi a világháló (https://www.oktatas.hu/pub_bin/dload/kozoktatas/erettsegi/feladatok2008osz/e_bio_08okt_ut.pdf).
Szerencsére nem effélével találkoztunk a hajdani érettségin, amelyre minket még a tehénszemű istennő (is) irányított hókarjával.