Szentmártoni János | Négy indulás

Aszterión, vagyis az évente 14 athéni ifjúval táplált szörny, Minótaurosz, aki a krétai királyné és egy varázserejű bika nászából született, és akit a király erre a célra építtetett labirintusba záratott a világ elől – több mindennek a metaforája mindmáig. A mi esetünkben legyen a vad ösztönök és állati vágyak börtönébe zárt lény, akinek esélye nincs a szellem szabadságát megtapasztalni. Ha le akarom egyszerűsíteni a kötet lényegét, ebben a négy sorban manifesztálódik: „Mindegy, hogy négyzetbe, körbe / vagy versbe foglalják, / az ember addig ér, / amíg a teste engedi.” (Anyagi természet)

Bék Timur könyvét célszerű egységben szemlélni, annyira összefügg és építi egymást a három ciklus. Egy heroikus lázadás története, illetve annak is már csak az elbeszélése és máig kiható katartikus fájdalmának a lenyomata. A költő a test és az anyag kozmoszában kalauzolja olvasóját, aki először ledermed a szembesítésektől, aztán elkezdi csodálni ezt a fiatalembert. Míg az első ciklus a gyermekkor idejét foglalja magában, a második a kamaszkor világéhsége és determináltságtudata közötti feszültség erőterében körvonalazódik. Néha olyan érzés fogott el olvasása közben, mint Madách Ádámját az űrben: „Egészben maradni, élni túl nehéz. / Könynyen múlok, aggodalmatlanul. / Lótuszban ülök. Mint sűrű, sárga méz, / feltör a fény repedt bőröm alól. // Most, hogy látom torkolatát a létnek, / külön sejtenként csodálom magam. / E planétát hagyom, kutyák egyék meg; / csak az jöjjön velem, mi céltalan.” (XIV. szonett) Az öntudatra ébredés és a személyiség határainak kitapogatása után következett tehát a határok feszegetése, a lázadó és önpusztító kamaszkor, amelyben a testi fájdalom legalább kézzelfogható igazolása volt a létezésnek. Végül jött a kijózanodás, az illúziók és álmok ködének felszakadása, amely ugyanakkor lehetetlenné tette az addigi nyelv használatát: „A régi nyelv a tévképzetek nyelve. / A régi nyelvnek nincs erélye itt, / önmagunkban elszavalni az elme / kimondhatatlan költeményeit.” (XI. szonett)

A harmadik ciklus középpontjában Aszterión áll, aki nem tudhatja biztosan, hogy élt-e odakint, vagy valóban csupán a börtönén belül, miközben a külvilág romlottsága, eszmétlensége és káosza, amely labirintusát is szülte, roppant súlyként ránehezedik.

Nem tudom, jelenleg melyik az uralkodóbb Bék Timurban: a tehetetlenségérzet indulata vagy az örök dolgok korai felismeréséből adódó bölcsesség. Egyben vagyok csak biztos, hogy mindkettő termékenyítően hat kiemelkedő lírájára: „Akkor megpróbálunk visszaemlékezni / a megismert univerzumokra, / és elhitetjük magunkkal, / hogy a világ nem csak azért fog hiányozni, / mert mi nem leszünk benne.” (Szakadékokat keresünk)

{K1}

Fekete-Tisza

Meg merem kockáztatni, hogy az Arany János-i ballada egyik megújítóját üdvözölhetjük az 1990-es születésű Marcsák Gergelyben, aki nem mellesleg kiváló dalszerző és verséneklő művész is. Különjárat című verse egy másik zenészt is megihletett, Fodor Gábort, aki a Hanghordozók idei dalversenyén egy Cseh Tamás zenei világát idéző dalban dolgozta fel a szöveget nagy sikerrel. A verset egyébként Vári Fábián László fordulatként említi a kötet fülszövegében, amely Marcsákot „kiemelte a mezőnyből, szárnyakat adva további fejlődéséhez”. Hasonló súllyal nevezi meg Vári Fábián az Örök fogság, a címadó Fekete-Tisza és a Jódeső című költeményeket is, amelyek témái „Gergely születése előtt is létezhettek, mégis hozzá szegődött a szerencse, amely által megtalálta őket. Ettől kezdve tudható: Marcsák Gergely született költő.”

{P3}

A Fekete-Tisza című verseskötet három ciklusra tagolódik: az első (A vonatokról) meglehetősen összetett, sűrű atmoszférájú világba vezet, amely Marcsák briliáns költői térhódításának voltaképpeni hátországát adja. Az egésznek van egyfajta haláltánc-ballada jellege, amelyre formailag is ráerősít a költő: „Köszönjük néked, drága pestis, / hogy táncolsz még a csontokon, / s nem áll most hűlt helyünk felett is / egy büszke, új lakótorony.” (Hűlt hely) Ugyanakkor, ha a ciklusegész „dramaturgiáját” nézem, a görög tragédiák is eszembe jutnak: a karból egy-egy vers erejéig időnként kilép valaki, hogy előadja a történetét, s aki ezeket a történeteket összetartja, maga a költő, aki az őseiről mesél (pl. Galíciát megjárt dédnagyapjáról). Így kelnek életre a Kaposi utcai temető halottai, a lágerekbe elhurcolt rabok, az 56-os hősök… Ezt a vonulatot erősítik a népballada-erejű alkotások: a Fekete-Tisza vagy a Dovbus, amelynek főszereplője (Oleksza Dovbus) mondhatni a mi Rózsa Sándorunk korai hucul rokona, az oprisok (betyárok) vezetője, akinek a sírhelyét mindmáig nem ismerjük, személye köré viszont komoly kultusz épült Kárpátalján. A huculok egyébként a címadó ballada refrénjében is feltűnnek. Az egykori pásztornép leszármazottai ugyanis kiváló erdőmunkások és tutajosok. A refrénben tehát a hucul egyenlő a tutajossal, aki – akárcsak a görög mitológia révésze, Kháron – átviszi a lelkeket a túlvilágra.

Ebben az első ciklusban a szellemek világa tárul föl előttünk, háromszáz év babonája, történelme, sorstragédiája. Marcsák balladáiban nem csupán a veszélyeztetett kárpátaljai magyar léthelyzet modern krónikása, de mindezt már a globális pusztulás apokaliptikus víziójában is elhelyezi: „Öreg pásztorok kint az éjszakában / a felvillanó fényeket lesik. / A botjukon radioaktív sár van, / és fejükre sugárzó hó esik.” (Jódeső) Egyfelől felvállalja és továbbépíti elődei örökségét, másfelől azonban nem ringat magában illúziókat és nem magyarságsirató kesergőket ír: önsajnálat és pátosz nélkül súlyos tényekkel és tendenciákkal szembesít. Talán az utolsó lírai pillanatfelvételeket készíti egy korszakról. Helyzetdiagnózisa irigylésre méltóan pontos: „Nem vagy lángoszlop, sem vádló maradvány, / rossz szónoklatban történelmi példa, / csak porladó csontváz, befagyott lélek, / mi hazavágy, de sosem érhet célba.” (Örök fogság)

Bátorságra vall, hogy a kötet második ciklusában (Alkony a vitrinben) milyen őszintén és önmagát kiszolgáltatva mer vallani magáról szerelmes versekben, trubadúri allűrök nélkül, csipetnyi öniróniával fűszerezve. A harmadik ciklus (Éber estén) stílus- és versparódiákat sorakoztat, valamint pályatársakkal élcelődő limerickeket. Játékkal, pajzánsággal oldja tehát a költő az előző két ciklus drámaiságát, igazolva egyúttal költészete sokszínűségét, és azt, hogy becsülettel kijárta a költői iskolát.

{K2}

Hamlet retúr

Javaslom Polgár Kristóf első verseskötetét a harmadik ciklustól (Film noir) visszafelé olvasni. Mert az 1997-ben született költő és színművész (Farkas Wellmann Endre szerint talán az utolsó tanítványa a régi Helyőrség-generáció nagymesterének, Bréda Ferencnek) ebben a fejezetben nem ölt magára jelmezt, maszkot, színpadi manírt és allűröket. Az esendő ember mutatkozik be itt a maga – korához illő – gondjaival, félelmeivel. Próbál laza csávónak mutatkozni, aki odamondogat Istennek, nőknek – de léha hangütése mögött nagyon is égető kérdések feszülnek. Egyelőre a hormonok viszik, az ifjúság tüzes vére. Nem mer szerelembe esni, vagy ha megtörténik, hallgat róla, hogy ne váljon sebezhetővé. Megejtő, ahogy a nőkkel való ismerkedések történetein átsejlik a gyermekkor világa is. „Túl érzelgős vagyok” – szólja el magát a Mindig ott marad című vers végén. Ezt próbálja vagánysággal, látszólagos nemtörődömséggel palástolni (hacsak nem egy szerep ez is, mert akkor jól átvágott) – kevés sikerrel: „…te vagy a tömegben a piros kalap, / cukros zacc a csészében, / mielőtt megsózom a levest, a pillanat”. Viszolyog a konzum-élettől és az üres, hollywoodi jelenetektől, ezért sem mer mélyebb érzelmekbe zuhanni, nehogy aztán beléjük ragadjon: „minden olyan kurvára szép, / hogy szóra sem érdemes” (Marcipán).

Az egyik kedvencem a Hálóinged című, összegző erejű, világkritikus, sűrű atmoszférájú vers, amely mitikus távolságokat is összeránt, s így még a bibliai ciklusra (Pikkelyek nélkül angyal) is visszautal. Azt hiszem, ezt a hangját szeretem leginkább Polgár Kristófnak. Így kezdődik: „Ülünk a paradicsomban, és / nem kell a Tudás, csak az árnyékos bozót, / tartása a földnek és hűvös pilláid / remegése. Ha idegesít, ki is / vágom azt a fát, és tüzénél / új dalokat írunk.”

Az első ciklusban a színész-költőé a főszerep, főként shakespeare-i és csehovi jelenetek kelnek életre versben továbbgondolva. De ez az attitűd természetes módon áthatja az egész kötetet – látszólag könynyed vagabund versek ezek, de ha az ember lehántja róluk a jelmezt, dermesztő mélységek tárulnak föl előtte: „Tegnap kalapban látták az Istent. / Filterest szívott, saját vérét itta.” (Tegnap kalapban)

{K3}

Patyik Fedon élete

Különös verseskönyv az idén huszonöt éves költő, Regős Mátyás első kötete, már csak azért is, mert 90 százalékban prózai elbeszélésből áll, még ha világát krúdys lírai- ság hatja is át. Két fejezetre oszlik: Patyik Fedon élete, Patyik Fedon versei. Az elsőben Fedonról, erről a képzeletszülte figuráról tudunk meg sok mindent, a másodikban pedig (hála Fedon mégiscsak megírt verseinek) magáról a költőről.

Na de ki is ez a Patyik Fedon, a vers nélküli költő? Ki ez a kőbányai vagány, aki közvetlen a születése után elcsavarog és bejár távoli földrészeket? Ki ez a naplopó életművész, aki elkártyázza és elissza, amit a Fény utcai piacon megkeres? Induljunk ki abból, hogy a gyermek képzelete szülte, egyrészt hogy ne legyen magányos, másrészt hogy kivetíthesse rá mindazt, amire ő nem képes. Egy szellemtárs, aki még Isten előtt lakozott a kisfiúban: „A sötéttől loptalak, nem árultam el senkinek a neved, ha villamos volt a szoba, én a padlót néztem, mert nem volt jegyed, Fedon, te az én nevem kiabáltad az utcán.” (Fedon, az istenek előtti) Azt is tudjuk róla, hogy a nagymama halálával való szembesülés űzte ki őt a kisfiú világából, okozta a vesztét, pedig akkor lett volna rá a legnagyobb szükség.

Nem hiába említettem Krúdyt, van egy jó adag Szindbádból is ebben a Fedonban, aki „szerette a jó velős csontot, szerette a bort, a nőket, a tájakat…” (Patyik Fedon) És a nők is őt: „Mivel mézesmázos nyelve volt Fedonnak, s uralkodott a szavak fölött, biztos lehetett benne, hogy a lányok többsége elmegy, és várni fogja, mondjuk egy tea mellett. // Előre elképzelte, lesz, aki izgul, lábaival topog az asztal alatt, valaki kifesti magát, és régi leve- leit szorongatva várja a homályban, s lesznek, akik gyűlölni fogják.” (Patyik Fedon minden nője)

Hiába vallotta, hogy jobb titokzatosnak maradni, mint versekben kifecsegni a titkainkat, a „hagyatékból” mégiscsak előkerültek versei, melyekben hús-vér emberekkel, belső drámákkal népesül be ez a realitások fölött megélt, mégis valóságos gyerekkor. Furcsa szerzet mind, akit megidéz a költő a múltból, esendőek és esetlenek, de nagyon szerethetők: a zseni Szigony Kázmér, a rombuszarcú pap, André, a keselyű, az érchegységbeliek, a régi, szellemek lakta házban meghalt Nagymama, a Don-kanyart megjárt sváb nagyapa, aki Rodenbücherből magyarosított Regősre. És nem utolsósorban a rendszerető, visszafojtott apa, akinek mozdulatlansága, biztonsági játéka és talán gyávaságból is eltúlzott alázata ellen végül fellázadt a költő, hogy meghódítsa a világot.

Megrendülve érünk a végére Regős Mátyás könyvének, és akaratlanul is kezdünk vissza-visszalapozgatni benne; hogy is volt ez? Mert menet közben, észrevétlenül mélyült el bennünk az élmény, amely az elején még csak egy könnyed kalandnak ígérkezett. Így a második ciklus versei után még inkább torokszorító újraolvasni a Fedon, az istenek előtti című részt: „Nézem a világ végét, városait és asszonyait a valódi ég alatt, a szobába nem megyek vissza nélküled, és a helyedre lépő isten ládájába  belezuhog az eső.”

 {K4}

(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2019. július 27-i számában)