Egy ideje, akármerre fordul az ember a média bozótosában, a mesterséges intelligencia bukkan elő a bokorból. Hol diadalittas, hol ámuldozó, hol sápítozó hangfekvésben száll az ének a ChatGPT-ről. Hogy most már az MI. (Szokjunk hát az új és egyre gyakoribb rövidítésekhez és mozaikszavakhoz!) nem csak a régi helyén, a mennyiségtani műveletek és a műszaki teremtés birodalmában válik lassacskán egyeduralkodóvá, hanem a kommunikáció egyre gyomosabb mezején is.
Egy ideje, akármerre fordul az ember a média bozótosában, a mesterséges intelligencia bukkan elő a bokorból. Hol diadalittas, hol ámuldozó, hol sápítozó hangfekvésben száll az ének a ChatGPT-ről. Hogy most már az MI. (Szokjunk hát az új és egyre gyakoribb rövidítésekhez és mozaikszavakhoz!) nem csak a régi helyén, a mennyiségtani műveletek és a műszaki teremtés birodalmában válik lassacskán egyeduralkodóvá, hanem a kommunikáció egyre gyomosabb mezején is. A szóban forgó invazív jelenség most már képzőművészkedik, festeget, írogat is: mesét, novellát, regényt, mindent. Így tehát verset is. Költeményt. (Jut eszembe: Szatmárnémetiben nemrég nyílt festészeti kiállítás a műveiből, mégpedig úgy, hogy a tárlat kezdeményezői megadták a témákat, amelyeket „feldolgoznia” kellett. És feldolgozta. Amit láttam a termésből, attól kicsit – megvallom – émelyegtem).
S mivelhogy nemcsak a mesterséges intelligencia, hanem a riadalmak és szorongások korát is éljük, a kettő most remekül összekapcsolódott. Tárgyilagos hangnemben közlik velünk, hogy mindannyiunk beszéde és mimikája gond nélkül reprodukálható, ne csodálkozzunk tehát, ha rosszakaróink azt állítanak rólunk, amihez kedvük szottyan, és mindezt hang- és képanyaggal dokumentálni tudják.
Ez egy dolog. De máris elhangzik a következő remegő hangú kérdés, hogy hát akkor szükség van-e ránk egyáltalán. Nos, most nagycsütörtökön (mily adekvát alkalom egy kis borzongásra!) a nagy forgalmú Index portál a következő főoldali, kiemelt címmel lép elénk: Feleslegesek leszünk. Karácsonyra jön az emberi szintű ChatGPT. Ez a GPT már az ötödik számot viseli, és állítólag mindenre alkalmas, amire az emberi elme.
Már látható – gondolom – hogy azért toporogtam ilyen tétován e nehezen kikerülhető tárgy körül, hogy feltegyem ezt a bizarr kérdést, amelynek az alkalom különös aktualitást ad: akkor hát engedjük át a költészetet is ennek a fáradhatatlan tömegtermelőnek? És – mivel a tömeggé hígulás természetét más területekről jól ismerjük – lássuk be, hogy a továbbiakban nincs mit ünnepelnünk?
Megkockáztatom: a válasz attól függ, hogy miként határozzuk meg ünneplésünk tárgyát. Hogy mit jelent számunkra ez a szó: költészet.
Talán jobb lesz kikászálódnunk műfajelméleti és egyéb kényelmes szakfogalmaink skatulyáiból és tágabb perspektívából néznünk a jelenséget, a befogadó látószögét is ideértve. Mert ugyanis, ha gondjaink tárgya egyfelől a „szép fölösleg” jól ismert kategóriájába, másfelől „akkor hát vágjuk a nyárspolgár pofájába” vagányságába sorolható, akkor – szerintem – ChatGPT hadd vigye, legyen boldog vele.
Csakhogy – attól tartok – a helyzet korántsem ilyen egyszerű. A költészet nem veszélytelenül eltávolítható testékszere az emberi létnek, hanem egyik nemes szerve, amelynek hiánya valószínűleg végzetes lenne. Aki fejlődésünk útvonalára kíváncsi, figyeljen oda a gyerekekre, kövesse tekintetével növekedésüket. Magam ezt tettem hosszú időn át, a gyermekirodalommal foglalkozva. Odafigyeltem a költészetet befogadó zsenge társadalom reakcióira is. Akármerre forgolódtam a gyermekirodalom definícióját keresgélve, ugyanarra a következtetésre jutottam: gyermekirodalom az, ami a nyelv művészetének eszközeivel hozzásegíti a kibontakozó emberi lelket életkora különböző fázisainak sajátos feszültségei feloldozásához és elaborálásához. A kisgyerek mozgásfeszültségeivel kezdődik a dolog (ehhez a költészet a ritmus megtalálásában és uralásában segít: tessék megfigyelni egy gyermekszínházi előadás közönségét, amikor jó ütemű versszöveg vagy kivált dalbetét hangzik el) és folytatódik az eleinte szinte évente változó karakterrel. De hol ér véget ez a küldetés? Nos, egy ideje, ha töprengéseim hű csacsifogata nekilendül, arra gondolok, hogy az élet végéig sehol. S úgy vélem, így van ez akkor is, ha nem az egyes emberről, hanem az elvont emberiségről beszélünk. Azt mondják a szakértők, hogy a költészet legelső termékei erőteljesen ritmikus munkadalok, a lehetetlennel határos erőfeszítést könnyítő varázsmondókák voltak.
Az emberi lélek feszültségei főként abból adódnak, hogy mi mindannyian – megszületésünk óta – folyamatosan érzékeljük azt, hogy véges, gyarló, veszélyeztetett lényekként egy végtelen és halhatatlan valamivel – az univerzummal – állunk szemben, s további komplikáció, hogy ennek részeiként kell helytállnunk létünk minden pillanatában. Ehhez pedig – bár minden tiszteletem az övé – a ráció (figyelem: ChatGPT életeleme) nem elegendő.
De hát minek toporgok én gyámoltalanul e téma körül, hiszen a magyar költészet napja van, József Attila születésnapja. Legyen a szó az övé, a kimondás erejével való feszültségoldás nagymesteréé! Ezt mondja ő ugyanis Bukj föl az árból című versében a Hiányzó Emberarcúhoz fordulva
„Én, akit föltaszít a ló,
s a porból éppen, hogy kilátszom,
nem ember szívébe való
nagy kínok késeivel játszom.
Gyúlékony vagyok, s mint a nap,
oly lángot lobbantottam – vedd el!
Ordíts reám, hogy nem szabad!
Csapj a kezemre mennyköveddel.”
(Csak annyit tennék hozzá továbbgondolás végett, hogy ne feledjük mi, XXI. századi feszülten szorongók: ami minékünk a napméretű láng fellobbantásának említésekor elkerülhetetlen racionális egyszerűsítésként beugrik, az csupán József Attila halála után egy évtizednyivel következett be.)
Ám visszatérve a ChatGPT–5-höz, felkérném a költészetbeli birtokvesztésért aggódó társaim közül azokat, akik értenek hozzá, hogy tegyenek egy kísérletet. Adjanak a mesterséges intelligenciának egy célzott feladatot: írjon a chatbot egy verset a következő paraméterek szerint: lírai költő gyermekkorában, mivel nincstelen család félárvája volt, éhezett. Felnőtt férfiként egy holdvilágos tavaszi éjjelen nyomasztó álmában újra átéli, amint gyerekként megpróbál lopva élelemhez jutni, de nem jár sikerrel, viszont már a kísérlet miatt is bűntudatot érez. A felnőtt költő felébred, és körülpillantva a tavaszodó környezetben tompa haraggal konstatálja, hogy a gyermekkori frusztráció emléke miatt képtelen örömmel szemlélni a megújuló világot.
Nem árulok el nagy titkot, ez a vers megvan: József Attila írta, az a címe, hogy Ha a hold süt. Ez pedig az utolsó két strófája:
„Mire ébredek, ég a nap, olvad a jég,
szétfreccsen íromba szilánkja,
mint déligyümölcs-kirakat üvegét
öklével a vágy ha bevágja.
Elalél a fagy istene, enged az ég.
Már unja az ördög a poklot,
ideönti a földre kövér melegét –
zöld lángba borulnak a bokrok.”
Esetleg sportszerűségből még meg kellene mondani a chatbotnak, hogy a kívánt vers hangneme szinte hűvösen tárgyilagos, szókészlete választékos. Férfias fegyelmet kell parancsolni a szövegre: ritmusa, rímelése legyen hibátlan. Bravúros fogásokat azért alkalmazhat: egy hasonlatban például felcserélheti a hasonló és hasonlított szerepét, persze korántsem indokolatlanul. Például az ökölbe szorult vágy, amint beveri a déligyümölcs-kirakat üvegét, itt feltüntethető mint közismert jelenség, a jég ritka tavaszi olvadásának képét magyarázva. Az eredmény legyen az, hogy a vers, míg a tárgyi valóság elemei higgadt szemléjének tűnik, legyen maga az izzó lázadás a világ gonosz fertőzte állapota miatt. Sajnos, ahhoz, hogy mindez átmenjen, mint köreinkben köztudott, a befogadó szellemi csomagjában ott kell lennie a vágynak, a frusztrációnak, a bűntudat emlékének és a szorongás feszültségének. Csupa irreális holmi. Attól tartok, a ChatGPT nem rendelkezik ezekkel. Nem is látom a módját annak, ahogy e téren felfegyverezhető lenne. Úgyhogy, barátaim, ha a ChatGPT–5., 6. vagy 7. olyan verset hoz létre az adott instrukciók alapján, ami a fent idézettnek a bokájáig felér, akkor én feladom, s jelentkezem kalaposinasnak.
Addig is azonban, úgy vélem, van és lesz még sokáig ünnepelni valónk a költészet napján. Az önkifejezés és a kommunikáció tágas mezejének ezen parcellája továbbra is a mi birtokunk marad.